Tizenhetedikén üli 87. születésnapját Horváth Arany szerkesztő, riporter, író. Nemrégiben Székely Ferenc kereste fel kolozsvári lakásán az ünnepeltet, az akkor készült beszélgetésbe beépített pár, korábban készített interjúból is részleteket. – Kedves Arany, rég ismerjük egymást, évek óta tegeződünk, kérlek, engedd meg, hogy az interjúban is ezt tegyem. Mindenekelőtt az érdekel, hogy lettél e név viselője, hisz nagyon ritka a magyar személynév-kultúrában. Volt-e a történelem során a magyar nagyasszonyok között, aki ezt a nevet viselte? – Arany nevet viselő személyt nem ismerek – még a magyar nagyasszonyok között sem! Édesapám révén lettem Arany. Az történt, hogy amikor édesanyám a konyhában vajúdott, engem szült, édesapám a belső szoba ablakán kukucskált be, hogy nincs-e valami baj. Miután megszülettem, a bába bepólyálva odatett a padra, amely hatalmas macskánk megszokott helye volt. Édesapám később többször elmesélte, hogy a macska ott ólálkodott körülöttem, s ő azt hitte, meg akar karmolni. Berontott a konyhába, ölbe kapott, és ahogy rám nézett, a napfényben aranyszőke pihék ragyogtak rajtam. „Édesapám aranya!” – kiáltott fel apám. Innen származik a nevem. A magyarózdi tiszteletes 1934-ben azt mondta: én az Aranka nevet kell beírjam az Anyakönyvbe, de szólíthatnak Aranynak... Így lettem Arany. Megjegyzem, a faluban nem fogadták el az Arany megszólítást; gyermekkoromban sokat bosszantottak társaim. Az embereket általában meglepi a név, de alapjában véve szeretik. Lányom, aki színművész, Panek Katalin-Arany nevet kapta, de csak a Katalint, azaz: a Katit használja. Azt mondta: az Arany maradjon anyjának… – Beszélj még a gyermekkorodról, a magyarózdi évekről. – Azt hiszem, az a néhány év, amit otthon töltöttem, meghatározta életem mélységét és tartalmát. Amennyi szeretet van a világon, azt otthon kaptam nagyszüleimtől. Nanyókám félárván nőtt fel, s a szeretetet, amit nem kapott meg kisgyerekként, azt később mind rám árasztotta. Sokat szolgált Bukarestben, Budapesten – volt egyfajta viselkedési kultúrája. Apó számomra csodaember volt, semmitől sem félt, mindent kibírt, mindig épített, gyarapította vagyonát, jó kedvű volt, sokat mesélt; az egész Bibliát úgy mondta el nekem, mint egy mesét. Csodálatos volt, ahogyan édesapám foglalkozott velem! Ritkán találkoztam más családoknál olyan szeretettel, mint ami kettőnket összekapcsolt. Anyám ridegebb volt, rendkívüli gazdasági érzékkel rendelkezett, sokat dolgozott, soha nem ült ölbe tett kézzel, mindig tett-vett, hogy legyen a „leánkának”, de a szeretetét mégsem mutatta ki, mert félt, hogy rossz leszek, elkényeztet. Így is elkényeztettek! Az első 6 évem, amit otthon töltöttem Magyarózdon, egy álom volt, egy szeretet-bölcső, amiben felnőttem. Már otthon tanított édesapám írni, hogy ne legyek analfabéta. Még arra emlékszem, hogy 4-5 éves lehettem, amikor Vásárhelyi János püspök úr meglátogatta Magyarózdot, édesapám köszöntötte, s engem tartott a karján; én is köszöntöttem a püspök urat. 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, szüleim úgy döntöttek, hogy felköltözünk Kolozsvárra. Ez szeptemberben történt. – Emlékszel a költözködés részleteire? – Szekérrel mentünk Magyarózdról Marosludasra. Arra emlékszem, hogy Ludason égtek a villanykörték, elindult a vonat, de a körték nem jöttek velünk, ott maradtak… Ezen csodálkoztam! Székelykocsárdon átszálltunk egy másik vonatra, édesapám ölbe vett; egyik oldalán átalvető, a másikon egy másik, így ültünk fel a kolozsvári vonatra. Számomra ez már maga az idegenség volt, sokáig készültem vissza, haza. – Mit jelentett Kolozsvár a zsenge kis Horváth Aranynak? – A Jóisten elemista koromtól körülvett írókkal. Édesapámnak 1943-ban jelent meg első kötete. A legjobb barátja Jékely Zoltán, Áprily Lajos fia volt. Mindig felnőttek és írók között voltam, iskola után nem volt hová mennem, otthon voltam, sok híresség jött hozzánk. Mintha a Bibliát tanultam volna, úgy nőttem fel az írói gondolatokon. Az ő magatartásuk, erkölcsük alakított. – Kolozsvár mindig az erdélyi magyar szellemi élet legnagyobb fellegvára volt; kik jártak hozzátok azokban az években? – Először is a Termés folyóiratnál tevékenykedő írókat említeném: Kiss Jenőt és Jékely Zoltánt. Szabó Lajos drámaíró és László Gyula történész szinte naponta megfordult nálunk. Szabédi Laci bácsi, mikor jött az egyetemről, mindig betért hozzánk. Megnézte és kijavította helyesírási hibáimat, figyelmeztetett, hogy többet ne kövessem el azokat. Asztalos István édesapám egyik legjobb barátja volt, ő is gyakran betért. Apó otthon levágta a disznót, rakott még egy hordócska hazai itókát is a szekérre, s behozta Kolozsvárra. Szombat este az írók nálunk gyűltek össze, vagy máshol, mulatoztak, vitatkoztak és beszélgettek. Engem és Asztalos István fiát mindig vittek magukkal. Mindenfajta vitán részt vettem; olykor belealudtam, máskor nyafogtam, hogy álmos vagyok, vigyenek haza. De ahogy telt-múlt az idő, és kezdett nyiladozni az eszem, bizony nagyon odafigyeltem. Felnőttkoromban jöttek elő azok a kétségbeejtő igazságok, amelyeken akkor ők tusakodtak. Például a zsögödi festőművész, Nagy Imre bácsi, aki akkoriban nem evett húst, sokszor nálunk vacsorázott. Édesanyám főzött neki mindenféle „gezemücét” – ahogy ő nevezte –, mert Imre bácsit nagyon szerette. Egy este Imre bácsi rácsapott az asztalra, és így szólt édesapámhoz: „Te Pista, a trianoni békekonferenciának ma van az évfordulója! Tenni kéne valamit, mert lassan úgy szétszórnak bennünket, hogy a hét helyen, ahová szakasztott az Isten, már csak egy-egy magyar fog maradni!” Ebből aztán parázs vita alakult ki, hogy mit lehetne tenni, hogyan kellene megmenteni a magyarságot? Később más írók is bejöttek, csatlakoztak a vitához. Nagy szerepet szántak a papoknak! Menni kell faluról falura, mondták, és járták a falvakat. Tőlük tanultam én is, de Sütő András is az országjárást. – Büszke vagy arra, hogy a nagy elődök közül ilyen sokat ismertél? – Nem vagyok büszke, hanem Istennek vagyok hálás! Emlékeim között él Kós Ká­roly alakja, akitől eleinte egy kicsit féltem is. Darabos ember volt, de aztán ölébe vett, és nagy bajusza alatt tréfásan rám horkantott. Erre megijedtem, de hamar megbékültem vele. Egyik vele kapcsolatos emlékem: az 50-es években, minden vasárnap reggel pártiskolába kellett menniök. Édesapám akkor a Falvak Népénél dolgozott. Kós Károly bácsi, Balázs nevű fia, Asztalos István, mielőtt a pártiskolába mentek volna, nálunk megittak egy-egy pohár pálinkát. Nagy Olga akkoriban költözött fel Székről Kolozsvárra, és kérte a férfiakat, hogy a vizsga előtt üljenek össze, okítsák őt is ki a pártiskola anyagából, mert ő sok mindent nem tud… Kós Károly leteremtette a férfiakat, mit idétlenkednek, van mit olvassanak, szerkesszenek, hagyják békén Olgát, mert neki úgysem kell ez. Nagyon jól szórakoztam a kioktatáson, hiszen nem éreztem annak veszélyét, ha valaki nem tud a vizsgán, akkor egyszerűen degradálják. Csodálatos emlékem van Illyés Gyuláról, aki meghívott a balatoni nyaralójába. Illyés Gyula számomra, Tamásival együtt, mindig a gyógyírt jelentette. Megragadott emberközelsége és fensége. Korábban volt Kolozsváron – ezt édesapám mesélte –, s az egyik főtéri beszélgetés során Nagy István indulatosan azt mondta: a lényeg a szocializmus, nem a magyarság… Mert a magyarság vagy megmarad, vagy nem. Gyula bácsi megkérte, hogy forduljon meg, a hátán leírta a hallottakat, és aláíratta Nagy Istvánnal. Balatoni találkozásunkkor – lehettem olyan 25-26 éves – megkérdeztem Gyula bácsit: megvan-e még a dokumentum? Nem kételkedtem az ügy igaz voltában, hiszen édesapám soha sem hazudott. Gyula bácsi megerősítette, hogy valóban megtörtént a dolog, az aláírt papírt sokáig őrizte, de később eldobta. Tudta, hogy nekünk, itthon annyi bajunk van… Nagy Istvánnak is volt elég gondja, nem akarta ezzel is keseríteni életét. – Hová felvételiztél a középiskola után? – A bölcsészetre. ’53-ban sikerült a felvételim, akkor Nagy István volt a rektor. Főleg proletár és parasztgyermekek jutottak be azokban az években. De nem végeztem el az egyetemet, mert mindenféle kifogást kaptak, s kizártak a KISZ-ből (akkor még IMSZ volt). Másfél évig nem tudtam bemenni az egyetem kapuján. Közben Gál Ernő lett a rektor, ő váltotta Nagy Istvánt. – Mi következett utána? – Beiratkoztam a vásárhelyi színiakadémiára. Szabó Lajos, Kovács György és Delly Ferenc felvételiztetett. Sikerült, de útban hazafelé rájöttem: sohasem lennék jó színész… – Édesapád ekkor már híres költő volt, biztatott a versírásra? [caption id="attachment_94349" align="aligncenter" width="1000"] Horváth Arany és Széman Péter a magyarózdi emlékház tornácán Fotó: EMKE[/caption] – Sohasem írtam verset! Elkezdtem prózát írni, tényirodalmat. Szabadúszó voltam. Akkor mentem férjhez Panek Zoltánhoz és ’57-ben született Kati lányom, aki most írt egy könyvet édesapámról, azaz: nagyapjáról. Ő jelenleg is a kolozsvári Magyar Színház művésze. Unokámból, Zsuzsiból művelődéstörténész lesz. – Mikor jelent meg első írásod? – 1953-ban az Utunkban. Később V. András János felvett a Művelődéshez, és ott dolgoztam. Akkor kezdtem járni az országot, megállás nélkül gyűjtöttem, írtam a magyar művelődési eseményeket. Gyakran megfordultam Hargita és Kovászna megyében. Kitűnő gárda volt pl. a Megyei Tükörnél, Farkas Árpiék, Magyari Lajos, Sylvester Lajos, Czegő Zoli, Tömöry Péter. Király Károly volt az elsőtitkár. Ott tisztább volt a levegő, mint bárhol. A sepsiszentgyörgyi szekus, aki a színházért felelt, Hankess János „színházbolond” volt; színházi vitákon vett részt, mint egy kritikus... Egyszer, amikor felálltunk az asztaltól, azt mondta nekem: na, most újból leb…sz a főnököm. Amit ott beszélgettünk a darabról, mindent lehallgattak, mindent tudtak. – Hol született meg a Tornyot raktam című vers, amely édesapád s az erdélyi magyar versirodalom egyik legismertebb, legszebb költeménye? – Itt, Kolozsváron. Azt szavalta nagy sikerrel Jancsó Adrienn színésznő, Jékely Zoltán felesége. A könyvbemutatón mindketten felöltöztek székely népviseletbe; Adrienn marosvásárhelyi volt. – Édesapád hol közölt azokban az években? – Szinte minden hazai magyar lapban. Az Igaz Szóban is, amelynek Hajdu Győző volt a főszerkesztője. Hallottam, hogy meghalt… Ő egy értelmes, okos, jellemtelen ember volt. Szeretett mulatozni, csárdásozni, de ennyi! Ez volt Hajdu Győző! Így emlékszem rá. – 1977. január 4-én, itt ahol most beszélgetünk, a Mikó (Clinicilor) utcai házatok előtt, édesapádat elütötte egy belügyes tiszt autója. Hogyan emlékszel a történtekre? – Elsőéves színi növendék volt a lányom, Katika, őt készítettük a főiskolára, csomagjait vittük a kocsihoz. Édesapám megvárta, amíg bezártam az ajtót. A kulcsot az ujjamra akasztottam, édesapám megfogta a kezem és mentünk az autóhoz. Kimentünk a kapun, és kértem, hogy egy pillanatig álljon meg, mert a kulcscsomó szorítja ujjamat. Amíg lehúztam ujjamról a kulcsokat, édesapám egy féllépésnyit tett előre. Iszonyatos sebességgel jött egy autó, édesapámat felvágta a magasba, majd a klinika előtti kőtömb tetejére zuhant. Én meg kővé meredten néztem, ahogy apám mellőlem szinte felrepült. Aztán összezsugorodtam, nem volt erőm felállni. Édesapámat bevitték a kórházba. Kértem, hogy engedjenek be hozzá. Nagyon uralkodtam magamon, hisz édesapám megtanított, hogy bajban fegyelmezzem magam. A lábát fájlalta, és közben azt mondta: „Csak azért nem akarok meghalni Aranyom, mert te akkor teljesen egyedül maradsz.” Én meg vigasztaltam, és addig maradtam vele, amíg bevitték a műtőbe. Akkor kiderült, hogy nincs elég 0-s vér. Telefonon hívtam Bodor Pált Bukarestben, hogy mindenáron szerezzen megfelelő vért. A vér megérkezett, és apámat műteni kezdték, engem pedig elaltattak. Hatalmas csattanásra ébredtem, a műtő elé mentem, a professzor akkor jött ki, és zavartan szólt hozzám: „Aranyom, most nagyon erősnek kell lenni, elaludt örökre az édesapja…” Megdöbbentő volt, hittem is, meg nem is. Majd a másik orvos szólalt meg: „Az édesapja az operáció alatt végig verset mondott.” Kérésemre bevezettek hozzá, és ahogy ránéztem, Krisztus-szoborra emlékeztetett; végtelen nyugalom volt az arcán. Nem visítoztam, semmi hangosság nem volt bennem. Magamban egyfolytában beszélgettem vele. A professzor hazaküldött, mert az altatók hatása még nem múlt el. Amíg a kaput kinyitottam, arra gondoltam, hogy most teljesen egyedül maradtam az Istennel, és megfogadtam, hogy apámnak igazságot szolgáltatok. A részeg belügyes őrnagy, aki később kiköltözött Izraelbe, minősíthetetlen szavakkal illette apámat. Azt kiabálta: apám részeg volt, és nem tudott átmenni az úttesten. Megkezdődött a tárgyalások sorozata. Azt akarták rábizonyítani, hogy öngyilkosságot követett el… Még most sincs teljesen feltárva az ügy… – Térjünk a munkásságodra. Eddig kilenc köteted jelent meg: Ember a havason (tévéjáték, 1978), Fába faragott balladák (1983), Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz (1985), Kalodaének (1993), Kökény a hóban (1995), Elrabolt méltóság (1999), A csillagok nem álmodnak (2002), Halálmadár szállott a kútgémre (2008), Tenyérnyi ország (2017). A tizedik a Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz bővített, javított kiadása, ami 2011-ben látott napvilágot. Milyen műfajú írások ezek? [caption id="attachment_94351" align="aligncenter" width="834"] Apa és lánya[/caption] – Műfajilag nem tudnám őket kategorizálni, de széles a skála. Vannak lírai életraj­zok, tárcák, emlékezések, és sok más egyéb. – Mit szeretnél megírni még, mivel foglalkozol jelenleg? – Én a népi irodalmon nőttem fel, ezen tudom magam kifejezni, így írt édesapám és Sütő András is. Úgy gondolkodom, mint ők, arra figyelek, amire ők figyeltek. Ők pedig minden gondolatukban a néppel vállaltak közösséget. Édesapám halála, majd Sütő András tragikus sorsa annyira elnémított, hogy sokáig nem írtam. Legutóbb édesapám emlékkönyvén dolgoztam, amit a Polis adott ki*. A magyarózdi emlékház újjáépítésével foglalkozom, és ez sok-sok gonddal jár, anyagiakkal is. Minden este imámba foglalva kérem az Istent, hogy őrizzen meg, amíg be nem fejezem. Többet már nem írok! – 1999-ben jelent meg az Elrabolt méltóság című köteted, amely lírai tárcákat, emlékezéseket, kisesszéket tartalmaz. Ebből kiolvasható, hogy egyik példaképed Németh László volt. Kiket sorolnál még példaképnek? – Németh László gondolatisága annyira hatott rám, hogy művei állandóan az asztalomon voltak. De Illyés Gyula és Tamási Áron mellett meg kell említenem Czine Mihályt, aki szépírói módon tudta megfogalmazni irodalomtörténeti témáit. A legvadabb diktatúra idején is vállalta a határon túli magyarság ügyét. Barátságunk annyira fejlődött, hogy engem mindenki előtt húgának vallott. Mélyen megdöbbentett, hogy a kommunizmus éveiben, büntetésként vissza akarták küldeni falura tanítani, azért mert az erdélyi irodalmat párhuzamosan tanította a magyarországival. – Kérlek, beszélj az Amerikában megjelent Transsylvania című időszakos folyóiratról, amelynek európai főmunkatársa voltál. – A lapot Teleki Béla alapította, utána Cseh Tibor szerkesztette, tőle vettem át még életében. Évek hosszú során, amikor a Művelődésnél dolgoztam, felfedeztem és meglátogattam néhány olyan helyet a Székelyföldön, ahová előttem újságíró nem jutott el. Megtapasztaltam, hogy Erdély önálló magyar közösség. Életkörülményeink, természeti adottságaink meghatározzák gondolkodásunkat, lelkiállapotunkat, magatartásunkat. Rengeteg erdélyi ment ki Amerikába; nemes emberek, grófok, bárók, értelmiségiek. Cseh Tibor, aki csernátoni volt, évente hazajött. Láttam benne a szülőföldbe való kapaszkodását, az itthonból való lelki élést odakinn. Úgy érezte, hogy ezt vissza kell adnia Amerikában élő magyarjainknak, akik ugyanolyan fájdalommal gondolnak szülőföldjükre, anyanyelvükre, amit ott is őriztek. Úgy voltam velük, mint az itthoni szórvány-magyarokkal… Azt is meg kellett tanulnom, hogyan kell a szórványban élő magyarokhoz szólnom, miként kell hozzáállnom gondjaikhoz. Bele kellett avatkoznom vallásügyekbe, mert gond volt, hogy járhatnak-e vagy sem magyar templomba? Mivel a legnagyobb élő íróktól kérhettem tanácsot, megtaláltam azt a hangot, azt a témát, amivel táplálni lehetett az amerikai magyarokat. Sikerült megszereznem bizalmukat és ragaszkodásukat. Mikor Cseh Tibor meghalt – Csernátonban temették el –, engem kerestek meg telefonon, hogy vállaljam el a lap szerkesztését. Csodálatos gondolataik voltak! – Szeretsz utazni? Hol jártál a nagyvilágban? [caption id="attachment_94350" align="aligncenter" width="1000"] Apja sírjánál Fotó: EMKE[/caption] – Sütő András 75. születésnapjára meghívtak a volt Jugoszláviába, Szerbiába. Az akkor megjelent kötetemből vittem 5 példányt barátaimnak. A határnál kiderült, hogy Magyarországról csak 2 könyvet lehet bevinni. Hiába mondtam, hogy én Romániából, Erdélyből jövök, a törvényt be kellett tartani. Végül 3 kötetet vittem be, a többit otthagytam a határnál. Előadás közben, amikor nemzetiségi kérdésekre tereltem a szót, az arcokon megrökönyödés ült ki. Láttam, hogy ezt a témát abba kell hagynom, mert itt tilos. Nálunk ezek a témák akkor már nem voltak tabuk. Az eszem-iszom alatt kértem, hogy az ott létező magyar pártok mindegyikének elnöke táncoltasson meg. Egyikük rendkívül rokonszenves értelmiségi volt. Megkérdeztem, miért nincsenek mind egyetlen magyar pártban? Nagy meglepetésemre, elkezdte szidni a többi pártot… Annyira furcsa és elkeserítő volt, hogy összegyűjtöttem őket, és kértem, hogy itt, előttem vitatkozzanak, és adjanak választ! Hogy lehet egység nélkül verekedni egy célért? Itt nem verekedésről van szó, mondták, hanem az igazságról. Megjegyeztem: ha hatféle igazságot vallanak, akkor ott egy sincs… Később Szegeden találkoztam Ágoston Andrással, és nagyon örvendtem, hogy most ő is az egységért küzd. Igazat adott nekem; az igazságot nem lehet hatfelé cibálni, még kétfelé sem… És ez vonatkozik az itthoni és a magyarországi vitákra is. Arra a magyarra, aki a széthúzást szítja, nem tudok jó szívvel nézni! A Trianon mindennapos jelenség Szerbiában, Romániában, a Felvidéken és mindenhol, ahol magyarok élnek. Sok országban nem jártam, de ott, ahol magyarok élnek, ott megfordultam. Kárpátaljáról riportot is írtam, kaptam is egy gyönyörű levelet valamelyik város polgármesterétől. Döbbenetes emlékezésen vettem részt ott. Egy benzinkút építésénél kerültek elő azoknak a magyaroknak a maradványai, akiket munkaszolgálatra cipeltek az ötvenes években. Szörnyű volt! Én mindig azt figyelem: hol az a nép, amely nincs vezetve értelmiségi csoport által – legyenek írók, józan politikusok stb. –, az a nép ugyan megkínlódja az életét, de nem tud kivergődni a gondokból. A csángók visszafordulása gyönyörű dolog! Most látok egy felnövekvő fiatal nemzedéket, amely lassan kihúzza az erdélyi magyarokat a kátyúból. Lesznek itt is gondolkodó emberek, akik azt mondják: lehetsz katolikus, beszélhetsz bármilyen nyelvet, csak tisztességgel szolgáld néped. Én a magyar egységnek vagyok a híve, és a fiatalokban van minden reményem! Úgy érzem, nem lehet nagy baj, ha egy III. éves egyetemista az Erdélyi Múzeum Egyesület ünnepi gyűlésén, a magyar kultúra napján olyan előadást tud tartani, amely minden szempontból tökéletes. Csak a kultúrával tudjuk magunkat megőrizni! Se bottal, se bicskával, se csóré hátunkra csavart zászlóval, se körberakott kokárdákkal nem tudjuk a nemzetet megőrizni. Az a magatartás, amely kívülről vigyorogva, vagy a másikat szidalmazva próbál érdemeket szerezni, nem vezet sehová. Bár tudom, hogy senki sem tökéletes, az a magatartás, amely az összefogás helyett a széthúzást bátorítja, nem vezet sehová. Ahelyett, hogy megfognánk közösen a lőcs két végét, ő borítja rám a szekeret… Ezzel nem lehet semmilyen nemzetet megmenteni, ezzel csak kiirtjuk önmagunkat. – Sokfelé jártál Erdélyben, de hová szeretnél eljutni még? – Királyfalvára és Vesszősre. Nekem a világon legtöbbet a szülőföldem jelenti. Jártam Németországban, otthon éreztem magam a hatalmas képtárakban, élveztem, csodáltam az ott látott alkotásokat, csodáltam a zenét. De mikor hazajövők, első utam mindig Kolozsvár főterére vezet, ott ballagok el a szobor előtt, s köszönök Mátyás királynak: Szervusz, hazajöttem!