Hirdetés

Szervezett szervezetlenség

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 3 perc
Szervezett szervezetlenség
Hanoi pillanat Fotó: Albert Ildikó

A Vietnámot, Laoszt és Kambodzsát magában foglaló legutóbbi körutazásom életem egyik legfárasztóbb és leggyatrábban szervezett útja volt. Ezt muszáj leírnom, mert akkor is, ott is, sokszor ezzel okoltam a nemtetszésem, vagy azt, hogy képtelen vagyok teljességében átélni mindazt, amit megtapasztalok. És ezzel magyarázom most is, mikor már kipihenve, a képeket rendezgetve ezekről az országokról olvasok és a jegyzeteimet igyekszem rendbe szedni.


Hirdetés


Utunk legnagyobb hiányossága talán az volt, hogy szinte mindig rohantunk, órát néztünk, hogy beleférjünk a kevés időbe, illetve olyankor voltak holtidők, lehetőség szabad programra vagy csak egyszerűen programhiány (!), amikor nem volt mivel érdemben kitölteni az ölünkbe pottyant órákat, nem voltak a közelben látnivalók – ami kétszeresen frusztráló volt. Ráadásul gyakori volt a korai kelés és indulás, ami csak tetézte a kényelmetlenséget. A 18 nap alatt ugyanis kétszer (menet és jövet) a repülőgépen aludtunk vagy próbáltuk aludni, Indokínában pedig szinte minden éjjel máshol, két alkalom kivételével, mikor két, illetve három éjszakát töltöttünk ugyanabban a szállodában. Naponta ki- és bepakoltunk. Ehhez még társult, hogy az idegenvezetőnk által lazaságnak tekintett nem túl egyértelmű időbeosztás, a pontosan be nem tartott találkozási órák, illetve a nagyjából megadott – amikor például azzal bocsátott útra, hogy most a mosdószünet legyen, mondjuk, olyan húsz perc, na legyen 23, hogy legyen egészkor a találkozás – aztán még utána is, mikor mi már az autóbuszban ültünk, ő cigarettázva beszélgetett a kijáratnál.
Mindezt tetézi, hogy a 18 nap alatt hétszer utaztunk repülővel, ami azt is jelentette, hogy ennyiszer kellett odafigyelni és átszervezni a csomagokat. Ilyenkor a napi rendszerességgel használt vagy legalábbis kézügyben tartott dolgaink egy részét a feladandó bőröndbe kellett tenni.
Az oda- és a visszaút nagyvonalakban 13 órás volt, 3-4 órás várakozás utáni átszállással. Ezt hazafelé jövet még tetézte az, hogy utolsó előtti nap is repültünk, azután program, éjfélkor meg újra reptéren voltunk, mert indultunk haza.
Az autóbuszok is minden városban cserélődtek, tehát nagyon ritkán volt olyan, hogy benne hagyhattunk volna dolgokat. Ráadásul sokszor zötyögtünk 2-3-4 órát nem kifejezetten jó minőségű utakon.
Szeretném, ha senki nem értene félre. Nem panaszkodom. Tényeket sorolok fel, amik bizonyítják, milyen embert próbáló út volt. Az más kérdés, hogy mennyire lehetett volna kényelmesebben megoldani. Tény, hogy ennyire fárasztó utazási körülmények között sokat jelentett volna, ha szépen, jól szervezetten, hangulatosan zajlottak volna a programok. Mert vendéglátóink azok voltak és a helyi feltételek is legtöbbször adottak voltak. Megtapasztaltuk a sajátos, lassú, kivárós, minden körülmények között, ha nem is mindig, derűs, de elfogadó, belenyugvó magatartásukat, a kiegyensúlyozottságot és – igen! – a harmóniát, amelyhez – sajnos! – mi egy pillanatig sem tudtunk fölzárkózni.



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!