erős felhőzet
Szeretem Székelyföldet
Szeretjük Székelyföldet – hallhatjuk napjában több ízben is a Marosvársárhelyi Rádió műsorai közé illesztett közérdekű felhívás szlogenjét. És azt is, hogy ha valóban szeretjük Székelyföldet, akkor mit illene, jobban mondva, mit nem kellene csinálnunk. Például nem kellene magunk körül összevissza dobálni a szemetet, nem kellene megunt tárgyainktól, a háztartásban keletkező hulladéktól a folyómedrekben vagy a patakpartokon megszabadulni, nem kellene a konyhában elhasznált étolajt – a gyűjtőpontok tartályai helyett – a lefolyóba önteni, vagy éppen nem kellene a sürgős dolgaink rendezése közben járművünkkel a mozgássérülteknek, fogyatékkal élőknek fenntartott parkolóhelyeket elfoglalni. Mert a bunkóság nem fogyatékosság – szól utóbbi esetében a közérdekű megállapítás. És sajnos ugyanez a többi esetre is elmondható lenne.
A konkrét példákkal illusztrált felsorolást egyébként hosszasan – egyes szám első személyben is – folytatni lehetne. Ha szeretem Székelyföldet, akkor szeretem a körülvevő természeti értékeket és az itt élő embert. Értékelem, becsülöm, tisztelem munkáját, a sajáton túl a közösség érdekeit is szolgáló erőfeszítéseit. Ha szeretem Székelyföldet, akkor nem rúgom ki ágyásából a virágot, nem rongálom a padot, kukát, nem töröm le a díszcserjét. Ha valóban szeretem Székelyföldet, akkor nem vágom ki, nem lopom el, s nem adom el a más erdejéből a fát, az alkonyattájt induló fáskamion-konvoj láttán – lakosként, döntéshozóként, rendfenntartóként – nem hunyom be a szemem.
Ha szeretem Székelyföldet, akkor nem terelem állataimat más sarjújára, és bosszúból nem ütöm el dzsipemmel, traktorommal jószágát. Ha szeretem Székelyföldet, ősszel nem eresztem szélnek a pásztorkutyákat, nyáron nem tépetem meg velük az erdőjárókat. Ha szeretem Székelyföldet, akkor nem engedem patakba a trágyacsurgalékot, nem vizezem a tejet, egy kiló húsból nem töltök három kiló kolbászt. Mert nem ez a normális. Ha szeretem Székelyföldet, akkor nemcsak magamra gondolok.
Ha szeretem Székelyföldet, akkor erőmhöz mérten én is tenni akarok érte. Feladataim elvégzését, ügyes-bajos dolgaim rendezését – műveltető módban – nem testálom másra. Nem várom el, hogy portám, házam, tömbházam előtt mindig más csináljon rendet, tisztítson árkot, ültessen fát, virágot, nyessen ágat, vágjon füvet, javítson kerítést, szedjen szemetet. Helyettem őrizze egészségemet, nevelje gyermekemet.
Ha szeretem Székelyföldet, akkor nem maradok közömbös az itt élők iránt. Ha szeretem Székelyföldet, akkor az érte cselekvőkre az árnyékból nem kiáltok irigységből kígyót, békát, egeret. Ha rosszul teszik dolgukat, előállok, megmutatom, hogy én jobban tudom, jobban csinálom: példát mutatok, nem ócsárlok. Ha szeretem Székelyföldet, akkor nem örvendek együtt azzal, aki bántja: értékeit, szokásait, kultúráját, örökségét, történelmét, azonosságtudatát téglánként bontja, kötőelemeit ékekkel piszkálja. Ha szeretem Székelyföldet, akkor kiállok érte, mellette, s nemcsak „úgy tenni” akarok.
Ha szeretem Székelyföldet, akkor székelyföldi termékeket választok: vásárlásommal helyi termelőket támogatok, helyi vállalkozók helyi vállalkozásának helyi alkalmazottainak megmaradásához járulok. Tisztelem, becsülöm őket, hisz én is hozzájuk fordulok, a beszállító beszállítójaként bért, fizetést én is tőlük kapok. Ha szeretem Székelyföldet, akkor gazdaként, vállalkozóként is tisztességes maradok, ahol tudok, helyi alapanyagokból dolgozok: húst nem Dániából, sajtot, vajat nem Lengyelországból és vágódeszkát sem Kínából hozatok.
Ha szeretem Székelyföldet, akkor embert látok a mellettem élőben. Ha szeretem Székelyföldet, akkor megbízom a székelyben. Ha valóban szeretem Székelyföldet, ennél többet tenni érte nem tudok.
Domján Levente
.jpg)
.jpg)
