borús égbolt
Szeretem a focit
[caption id="attachment_24818" align="alignright" width="182"]
Asztalos Ágnes[/caption]
Tudom, a csapból is foci folyik mostanában. Mégse tudok elmenni néhány jópofa érdekesség mellett, ami az idei labdarúgó Európa Bajnoksághoz kapcsolódik. Inkább a pozitív dolgokat emelném ki, tegyük most félre a futballhuligánok hőzöngését.
Hát nem édes például, mikor kiderül, hogy az olasz válogatott 38 éves kapusa, Gianluigi Buffon szerelmes levelet ír, nem, nem a feleségének vagy barátnőjének, hanem féltő védelme tárgyának, a focikapunak? Vagy az a hír, miszerint az ír futballválogatott szurkolói annyira szimpatikusak voltak Párizs polgármesterének, hogy érdemérmet kapnak sportszerűségükért és azért, mert meccseiken szenzációs hangulatot teremtettek a stadionon belül és kívül is? Vagy amikor a viking sagákat idéző nevet viselő izlandi sportember, az U21-es válogatott edzője kijelenti, hogy nemzeti válogatottjuk által produkált csoda többek között a kemény teleknek, a győztes vikinggéneknek és az elfeknek köszönhető. Az elfeknek, amelyek apró, sziklák között élő manószerű lények, amelyek létezésében egy pár éve készült felmérés szerint az izlandiak több mint 60 százaléka hisz! Az edző szerint a elfek boldogságot adnak nekik. Hát nem édes? És a magyar csoda a királyi mackónadrággal, a végre egész jól teljesítő csapattal, a nagy közösségi meccsnézéssel, szurkolással?
Szükség van a focira, és szükség van arra, hogy néha ilyen jópofán megbolonduljon az ember. Szociológusok is mondják, hogy a focit külön kell választani más sportágaktól, valahogy inkább együtt lélegzenek az emberek azzal a 11-gyel, akik mintha helyettük, az ő nevükben is küzdenének az ország, a nemzet becsületéért. Viszont az sem mindegy, hogy miként viszonyulunk a sikerhez. Hogy kudarc esetén hárítunk-e, félreállunk-e a botlábú szerencsétleneknek nevezett, agyba-főbe kritizált sportolóktól, vagy maradnak a mi fiaink egy elvesztett meccs után is? Nem mindegy, mert mindez összefüggésbe hozható nemzeti identitásunk megélésével is…
De az egészben a legjobb a pozitív példa. Hogy a gyerekek elhihetik: lehet! Lehet nagyokkal egy pályán focizni, sőt keményebbnek látszani még a hisztis Ronaldónál is! Szeretem a focit. Ezekért az apróságokért (is).
Asztalos Ágnes
Asztalos Ágnes[/caption]
Tudom, a csapból is foci folyik mostanában. Mégse tudok elmenni néhány jópofa érdekesség mellett, ami az idei labdarúgó Európa Bajnoksághoz kapcsolódik. Inkább a pozitív dolgokat emelném ki, tegyük most félre a futballhuligánok hőzöngését.
Hát nem édes például, mikor kiderül, hogy az olasz válogatott 38 éves kapusa, Gianluigi Buffon szerelmes levelet ír, nem, nem a feleségének vagy barátnőjének, hanem féltő védelme tárgyának, a focikapunak? Vagy az a hír, miszerint az ír futballválogatott szurkolói annyira szimpatikusak voltak Párizs polgármesterének, hogy érdemérmet kapnak sportszerűségükért és azért, mert meccseiken szenzációs hangulatot teremtettek a stadionon belül és kívül is? Vagy amikor a viking sagákat idéző nevet viselő izlandi sportember, az U21-es válogatott edzője kijelenti, hogy nemzeti válogatottjuk által produkált csoda többek között a kemény teleknek, a győztes vikinggéneknek és az elfeknek köszönhető. Az elfeknek, amelyek apró, sziklák között élő manószerű lények, amelyek létezésében egy pár éve készült felmérés szerint az izlandiak több mint 60 százaléka hisz! Az edző szerint a elfek boldogságot adnak nekik. Hát nem édes? És a magyar csoda a királyi mackónadrággal, a végre egész jól teljesítő csapattal, a nagy közösségi meccsnézéssel, szurkolással?
Szükség van a focira, és szükség van arra, hogy néha ilyen jópofán megbolonduljon az ember. Szociológusok is mondják, hogy a focit külön kell választani más sportágaktól, valahogy inkább együtt lélegzenek az emberek azzal a 11-gyel, akik mintha helyettük, az ő nevükben is küzdenének az ország, a nemzet becsületéért. Viszont az sem mindegy, hogy miként viszonyulunk a sikerhez. Hogy kudarc esetén hárítunk-e, félreállunk-e a botlábú szerencsétleneknek nevezett, agyba-főbe kritizált sportolóktól, vagy maradnak a mi fiaink egy elvesztett meccs után is? Nem mindegy, mert mindez összefüggésbe hozható nemzeti identitásunk megélésével is…
De az egészben a legjobb a pozitív példa. Hogy a gyerekek elhihetik: lehet! Lehet nagyokkal egy pályán focizni, sőt keményebbnek látszani még a hisztis Ronaldónál is! Szeretem a focit. Ezekért az apróságokért (is).
Asztalos Ágnes
