borús égbolt
enyhe havazás
Szereplők vagy csak statiszták?
Elutasították a képviselőházban a kisebbségi anyanyelvhasználat bővítését célzó törvénytervezetet. A magyar kártya mindig jó játék a többség számára, amelynek jelentős hányada véli úgy, hogy a kisebbségek nem is jogokat, hanem egyenesen kiváltságokat akarnak. Megy a médiacirkusz, nagy szólamokat mondanak a politikusok a pálya mindkét oldalán, tárgyalnak, egyezkednek, küzdenek, ahol és ahogy lehet.
Eközben mi van a hátországban? Talán meredek a párhuzam, de miközben a katalánok jó része a rendőri brutalitás ellenére is elment voksát leadni a függetlenségre, mifelénk a mindennapokban mintha elvékonyodott volna a „nemzetiségi tartás”, mintha a székely-magyar identitást csak ünnepre öltenénk fel, akárcsak a népviseletet. Miközben az anyanyelvhasználatról ment a vita Bukarestben, elgondolkodtam: mire való ez a küzdelem, ha létező jogainkat sem igazán használjuk? Mintha egy repülőgépet látnék, amelynek leállt a hajtóműve, és a pilóta megpróbálja menteni, ami menthető, és lebeg lefelé a semmiben, kifogyó üzemanyaggal. Úgy gondolom, hogy a kisebbségi jogokért folyó harcban mi, az egyszerű polgárok kellene legyünk a hajtómű, az erős, jogaival élő hátország, hogy akiket előre küldtünk, ennek tudatában végezzék dolgukat. Szóval, ebben a „drámában” nekünk is van szerepünk!
Fájdalmas látni, amikor a magyar tannyelvű iskolában minden tábla az irodák ajtaján, felirat a tanári üzenőfalán csak román nyelvű. Amikor rendőrségen, törvényszéken inkább behúzzuk a farkunkat, és törjük a románt, ahelyett, hogy ragaszkodnánk anyanyelvünk használatához, mert azon tudjuk az árnyalatokat is kifejezni, és mert jogunk van hozzá. Amikor tanfelügyelőségünk csak román nyelvű meghívót küld az év eleji módszertani tanácskozásra. Amikor a boltokban csak románul tüntetik fel az áru nevét. Ennyire fárasztó lenne a kétnyelvűség? Nehéz együtt élni a szerepünkkel, a romániai magyar állampolgár szerepével? Csak statisztálunk? A beolvadáshoz, az eltűnéshez?
Szeretném hinni, hogy nem ez a mi történetünk. Viszont a megmaradáshoz játszanunk kell a szerepünket. Igazából a sajátunk kéne legyen. Mert hanem rövid időn belül lekerülünk a színpadról.
Asztalos Ágnes
