borús égbolt
Szemlér Ferenc: Válogatott versek
Ott van-e a helye a romániai magyar költők panoptikumában, aranyszalag-tárában Szemlér Ferenc verseinek? Nyilván ott van. S ha igen, akkor mégis miért nincs ott? Kérdések sorát fogalmazza meg a recenzens Szemlér Ferenc válogatott verseinek a Székely Könyvtár sorozatban való megjelenése kapcsán. Válasz helyett azonban megszületett jelen kötet. Fekete Vince könyvajánlója.
Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva újrafelfedezését. Ezek, így nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből. Egyébként azt tartják róla, hogy jó költő (is) volt. Különösen a két világháború közötti időszakban. Kíváncsi voltam: hát akkor lássuk, hogy mi is van igazából. Az volt? Vagy milyen költő volt? S vajon mit ér, mennyit nyom a később két város könyvtárából, meg egy magánkönyvtárból beszerzett, előzetes válogatásban is bő 1500 oldalnyi, kisebb szünetekkel egymás után (1967-ben, 1969-ben és 1983-ban) Bukarestben, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent háromkötetes (válogatott) gyűjtemény anyaga? Ott van-e a helye a romániai magyar költők panoptikumában, aranyszalagtárában Szemlér Ferenc verseinek? Nyilván ott van. S ha igen, akkor mégis miért nincs ott? A Dsidáék társaságában jelentkező, a „helikoni triász” utáni nemzedék fontos tagjaként mit tett le az asztalra, letett-e valami nagyon nagyot egyáltalán?
Természetesen még sok kérdés feltevődik, amelyre – azt gondolom – nem az én tisztem válaszolni. Válaszoljanak majd az irodalomkritikusok, az irodalomtörténészek. Én csupán arra voltam kíváncsi, hogy kijön-e egy ilyen testes életműből valamifajta érvényes, ma is olvasható, nem áthallásos, nem átideologizált, csupán az esztétikum felől olvasható és olvasandó költészet. És válaszolhatok is rá most már, hogy igen: kijön.
Nagyszerűen indult. Már néhány évvel költői jelentkezése után a Nyugat kritikája jelölte ki lírájának a helyét. Akkor, amikor a „helikoni triász” tagjairól alig, de inkább nem vett tudomást. Első három verseskötetét Sárközi György, Szerb Antal, Vas István méltatja, de Radnóti is elismeréssel ír róla a naplójában. Aztán Baumgarten-díj stb. Alanyi költő, személyes lírát művelő, formaértő, kitűnő formaművész. Fel is figyelnek rá szinte rögtön, nemcsak itthon, és különösen (és főleg!) nem itthon. Alanyi költő, vagyis: ami az életben, az életében, az a költészetében. Verseiből, ha nem lenne más egyéb fogódzónk, nyugodtan összerakhatnánk az önéletrajzát. Udvarhely, Brassó, Bukarest, majd megint Brassó, megint Bukarest. Két házasság, gyerekek, ügyvédkedés, politikai szerepvállalás. És itt meg is állhatunk egy pillanatra: hiszen ennek az időszaknak a költeményeit, akárcsak a korábban általam szerkesztett pályatársa, Horváth István hasonló korszakban írt líráját cakompakk ki is rámolhatjuk az életműből. Mint ahogy – amennyire lehetett – maga is megtette ezt hellyel-közzel a későbbi válogatásokban.
Szóval: nagyszerű fogadtatás, a kezdeti Nyugat-hatás után avantgárd kalandozás, majd klasszicizálódás nála is, akárcsak a második Nyugat-nemzedék tagjainál, Radnótiéknál. A nemzedékénél. Ahogy lassan haladtam előre a hatalmas költői életműben, csak úgy jelölgethettem be a jó verseket, és a különböző költő-neveket is, akiknek hangjára, hangütésére lehet ismerni a költészetében. Kötött forma és szabadvers, borongós befelé fordulás és expresszionista harsányság, kollektivitás-keresés és társadalmi elégedetlenség, az emberek testvériségének érzése és ódai lelkesültség a modern technikáról, természetélmény és harmóniakeresés váltja egymást a szépen sorjázó költeményekben. Radnóti, Babits, Ady, József Attila, Kassák, de még Dsida lírai hangja is előbukik, felsejlik itt-ott a sorok mögött. Még a tipikus Szemlér-verstípus is kitapintható ezekből az évekből, amikor az egyediből kibont valami, sokszor bizony erőltetett, zavaros általánost. Jelképet a szinte semmiből. Sok helyütt, bizony, már-már a paródia határát is súrolván. Ha csak nem tekintjük tudatos fricskázásnak, fityisztmutatásnak, amire – szőr mentén ugyan –, de szintén találunk elvétve példákat. No de ne legyünk igazságtalanok, hiszen egyik ámulatból a másikba eshet az életmű olvasója: gyöngyszemeket és csekélyebbecske, kétesebbecske értékű darabokat is talál itt egymás után. De az egy-egy, nem túlontúl sokszor feltűnő gyöngyszem, vagy kitűnő passzus egy-egy teljesen végig nem vitt, a végére majdhogynem teljesen leülő versben mégiscsak kárpótol a ráfordított időért.
A több mint 1500 oldalnyi gyűjteményből kikerülő majd 130 oldalnyi lírai anyag, ami egyben mutatja e pálya ívét is, igen szépen jelöli egy kivételes, megszenvedett, a század mocskaiban megmerítkezett, annak poklában és mennyországában egyaránt járt költői pálya állomásait. Egy olyan évszázadban, amikor a magasból a mélybe, a mélyből a magasba lehetett jutni egyik napról a másikra. És nem biztos, hogy érdemek, különösen költőiek szerint.
Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva újrafelfedezését. Ezek, így nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből. Egyébként azt tartják róla, hogy jó költő (is) volt. Különösen a két világháború közötti időszakban. Kíváncsi voltam: hát akkor lássuk, hogy mi is van igazából. Az volt? Vagy milyen költő volt? S vajon mit ér, mennyit nyom a később két város könyvtárából, meg egy magánkönyvtárból beszerzett, előzetes válogatásban is bő 1500 oldalnyi, kisebb szünetekkel egymás után (1967-ben, 1969-ben és 1983-ban) Bukarestben, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent háromkötetes (válogatott) gyűjtemény anyaga? Ott van-e a helye a romániai magyar költők panoptikumában, aranyszalagtárában Szemlér Ferenc verseinek? Nyilván ott van. S ha igen, akkor mégis miért nincs ott? A Dsidáék társaságában jelentkező, a „helikoni triász” utáni nemzedék fontos tagjaként mit tett le az asztalra, letett-e valami nagyon nagyot egyáltalán?
Természetesen még sok kérdés feltevődik, amelyre – azt gondolom – nem az én tisztem válaszolni. Válaszoljanak majd az irodalomkritikusok, az irodalomtörténészek. Én csupán arra voltam kíváncsi, hogy kijön-e egy ilyen testes életműből valamifajta érvényes, ma is olvasható, nem áthallásos, nem átideologizált, csupán az esztétikum felől olvasható és olvasandó költészet. És válaszolhatok is rá most már, hogy igen: kijön.
Nagyszerűen indult. Már néhány évvel költői jelentkezése után a Nyugat kritikája jelölte ki lírájának a helyét. Akkor, amikor a „helikoni triász” tagjairól alig, de inkább nem vett tudomást. Első három verseskötetét Sárközi György, Szerb Antal, Vas István méltatja, de Radnóti is elismeréssel ír róla a naplójában. Aztán Baumgarten-díj stb. Alanyi költő, személyes lírát művelő, formaértő, kitűnő formaművész. Fel is figyelnek rá szinte rögtön, nemcsak itthon, és különösen (és főleg!) nem itthon. Alanyi költő, vagyis: ami az életben, az életében, az a költészetében. Verseiből, ha nem lenne más egyéb fogódzónk, nyugodtan összerakhatnánk az önéletrajzát. Udvarhely, Brassó, Bukarest, majd megint Brassó, megint Bukarest. Két házasság, gyerekek, ügyvédkedés, politikai szerepvállalás. És itt meg is állhatunk egy pillanatra: hiszen ennek az időszaknak a költeményeit, akárcsak a korábban általam szerkesztett pályatársa, Horváth István hasonló korszakban írt líráját cakompakk ki is rámolhatjuk az életműből. Mint ahogy – amennyire lehetett – maga is megtette ezt hellyel-közzel a későbbi válogatásokban.
Szóval: nagyszerű fogadtatás, a kezdeti Nyugat-hatás után avantgárd kalandozás, majd klasszicizálódás nála is, akárcsak a második Nyugat-nemzedék tagjainál, Radnótiéknál. A nemzedékénél. Ahogy lassan haladtam előre a hatalmas költői életműben, csak úgy jelölgethettem be a jó verseket, és a különböző költő-neveket is, akiknek hangjára, hangütésére lehet ismerni a költészetében. Kötött forma és szabadvers, borongós befelé fordulás és expresszionista harsányság, kollektivitás-keresés és társadalmi elégedetlenség, az emberek testvériségének érzése és ódai lelkesültség a modern technikáról, természetélmény és harmóniakeresés váltja egymást a szépen sorjázó költeményekben. Radnóti, Babits, Ady, József Attila, Kassák, de még Dsida lírai hangja is előbukik, felsejlik itt-ott a sorok mögött. Még a tipikus Szemlér-verstípus is kitapintható ezekből az évekből, amikor az egyediből kibont valami, sokszor bizony erőltetett, zavaros általánost. Jelképet a szinte semmiből. Sok helyütt, bizony, már-már a paródia határát is súrolván. Ha csak nem tekintjük tudatos fricskázásnak, fityisztmutatásnak, amire – szőr mentén ugyan –, de szintén találunk elvétve példákat. No de ne legyünk igazságtalanok, hiszen egyik ámulatból a másikba eshet az életmű olvasója: gyöngyszemeket és csekélyebbecske, kétesebbecske értékű darabokat is talál itt egymás után. De az egy-egy, nem túlontúl sokszor feltűnő gyöngyszem, vagy kitűnő passzus egy-egy teljesen végig nem vitt, a végére majdhogynem teljesen leülő versben mégiscsak kárpótol a ráfordított időért.
A több mint 1500 oldalnyi gyűjteményből kikerülő majd 130 oldalnyi lírai anyag, ami egyben mutatja e pálya ívét is, igen szépen jelöli egy kivételes, megszenvedett, a század mocskaiban megmerítkezett, annak poklában és mennyországában egyaránt járt költői pálya állomásait. Egy olyan évszázadban, amikor a magasból a mélybe, a mélyből a magasba lehetett jutni egyik napról a másikra. És nem biztos, hogy érdemek, különösen költőiek szerint.
 (002).jpg)
