Kampányszagot fogtam. Látva, ahogy őrült hajrával cserélik a csatornafedőket, kövezik a járdát ezerrel, dörgölőznek az egyházakhoz különféle ünnepségeken, egyre több szobor, tájház és ravatalozó avatásánál, pántlikaelvágásnál csattogtatják ollóikat, sürögnek-forognak a látványos akciók megszervezése körül, ígérnek és hadoválnak, osztják az észt és nyilatkoznak. Jól időzített spanyolviasz-feltaláló konferenciákból, munkaebédekből és értekezletekből kerítenek nagy feneket és eget rengető médiaeseményt. Hadd ünnepeljen a jónép. Hadd cirkuszoljon, mert már kenyere is alig. Legfeljebb a több mint félmillió angliai kenyérkereső küldi-hozza haza néha a jövedelmet. Itthon meg marakodnak a koncon, megőrjíti őket a hatalomvágy, arcukba csap a bukaresti képviselőség szele, és megkergülnek tőle. Mi meg várunk, reménykedünk, s talán asszisztálunk ehhez a tülekedéshez. De az is lehet, hogy elkeseredésünkben, csömörünkben már csak legyintünk. Netán a kisebbik rossz választásának „szabadságába” kapaszkodunk. Kábán és bambán, tátott szájjal csüngünk a kampányszlogeneken, beléjük vetítve minden frusztrációt, álmot és elvárást. Ez az egérlyuk, ahová menekülhetünk. Pedig már Krisztus is azt mondta a katonának, aki lándzsájával el akarta hessegetni a sebekre telepedő legyeket: hagyjad fiam, éhesebbek jönnek... Mert már a cethal bekapta Jónást. Ott vergődünk a cet gyomrában, várva, mikor köp ki. Talán már utolsó esélyünk, hogy észhez térjünk, s az Úrra hallgassunk, aki a cethalat azért küldte, hogy a tengermély víz el ne nyeljen. Talán már nekünk sem kellene másra figyelnünk – ott a cet gyomrában –, csak az Úrra, aki küldetést bízott ránk.Menj, mondd meg népemnek: térjetek meg, mert hanem Ninive elpusztul. S te is vele együtt! De ha nem hallgatsz rám, engedlek. Szabad vagy. Nem tartalak(fenn), nem vagy szelfibot... Nt. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos