borús égbolt
Székelyföldi veszedelem
Több okból is kedvelem a barátaimat, de legfőképpen azért, mert őszinték és hamar tükröt tartanak. Néhány évvel ezelőtt az egyiküknek mondtam, hogy a madéfalvi veszedelem évfordulóján szervezett megemlékezésről kell tudósítanom, és nem feltétlenül szeretek erre a főhajtásra járni, mert ilyenkor szoktam megfázni kegyetlenül először az új esztendőben. Egyrészt azért is van ez, mert a felszólalók zöme hosszú perceken keresztül idézi a múltat, és fejtegeti annak üzenetét, hogy mondandójának lassan se füle, se farka nincs.
No de az elmúlt években valamelyest változott a helyzet, egyrészt azért is, mert enyhült az időjárás (ezt az elmúlt napok magas hőmérsékleti értékei bizonyították is), ami nem feltétlenül jó dolog, másrészt a járvány szőtte időkben csupán egy-két elöljáró mondott beszédet, és ők is igyekeztek röviden, tömören fogalmazni. (Mi, sajtósok így szeretjük!) Vissza a barátomhoz. Ugyanis amikor azért zsörtölődtem, hogy megint meg fogunk fagyni a kollégáimmal, azt mondta: „Gondolj csak bele, hogy milyen lehetett azoknak, akiknek a vérengzés idején menekülni kellett!”
Mennyire igaza volt a cimborámnak, ugye?! Rögtön meg is szólalt a lelkiismeretem, hogy mit mind zsörtölődöm… Végül is néhány óra fagyoskodás után a meleg irodába vagy az otthonomba térek haza, és egy finom meleg tea, forralt bor után minden rendben lesz. Ha netán utolér valamilyen betegség a megfázás miatt, akkor legjobb esetben néhány nap után kiheverem. Ezzel ellentétben a Madéfalván összegyűlt elődeinknek nem volt ilyen könnyű dolguk, hiszen ahogyan ma sem könnyű túltennünk magunkat egy családtag elvesztésén, egy tűzvész okozta pusztításon, úgy 258 évvel ezelőtt is bizony nagy kihívást jelenthetett.
A több mint negyed évezredes történelmi események után is gyakran érezzük úgy, hogy folyamatos a veszedelem a nyakunkon. Elég, ha csak a járványhelyzetet tekintjük, ha a betegségben elhunyt áldozatokra emlékezünk, ha arra gondolunk, hogy a jobb megélhetés reményében fiataljainknak továbbra is el kell „csángálniuk”, az itthon maradottaknak szüntelenül dolgozniuk kell – Petőfi szavaival élve –, csak hogy szűköcskén megélhessenek.
Ezeket a hétköznapi harcokat gyakran nehezítik a „nagyok” észszerűtlen döntései, a közösségünk elleni folyamatos áskálódások sorozata, a munkanélküliség vagy éppen a munkahelyeken dolgozók alacsony megbecsültsége. Mindeközben mindannyiunknak megvan a saját veszedelme is. Ha körültekintünk, csak a folyamatosan tornyosuló bajokat látjuk. Nem részletezem, hogy melyek azok… Nincs értelme, de annál is inkább több van annak, hogy a veszedelmek után építkezzünk. Testileg és lelkileg! És mindebben példát mutattak a megtorlás elől elmenekültek és az itthon maradottak egyaránt. Minden nehézség ellenére szó szerinti építkezésbe kezdtek, a kilátástalanság közepette is gyermekeket neveltek, és bíztak a jövőben. Talán sikerük és bizalmuk alapja a Gondviselőbe vetett hit, a közösségi összefogás, az egymás elleni acsarkodás sutba vágása lehetett.
Az idei megemlékezés beharangozó sajtótájékoztatóján elhangzott: a 258. évfordulón szervezett esemény egyben ünnep is. Azt ünneplik, hogy az elődeink újra tudták kezdeni életüket, illetve azért is ünnep, mert a helyiek az elszármazottakkal együtt emlékeznek a múltra. Az új esztendő első napjaiban mindannyiuknak azt kívánom, hogy veszedelmeink után mindig ünnepelni tudjunk.
Biró István
.jpg)
.jpg)
