borús égbolt
enyhe havazás
enyhe eső
Szárnyak az ablakban
A minap fedeztem fel a központi parkban egy madáretetőt. A reggeli órában sokan vendégeskedtek ott. Azt, hogy ki visz oda magokat, nem tudom, de ismeretlenül is jár neki a köszönet. A színes, csivitelő társaság hangja igazi színfolt a reggeli szitáló ködben. A faoszlopon magasodó madáretetőre néhány nappal később mások is rátaláltak. Ők nemcsak távolról figyelték. Egész közelről szemügyre vehették. Nem fértek el az etető mellett, leborították, felrúgták azt. A földön lévő etetőről a Facebookon keringett a felvétel. Néhány nappal később azért mentem arra, hogy a saját szememmel is láthassam a történteket. Örömömre, ekkor már újra a helyén állt a madáretető. A földre hullott magokat a nagyobb testű szárnyasok szemelgették, a magasban a kisebbek ugrándoztak. A reggeli ködös szürkeség monotonitását egyedül ez a látvány törte meg.
Néhány órával később, már napsütésben az egyik tömbház ablakában figyeltem meg egy másik, ha nem is mesébe, de filmbe illő jelenetet. Egy szépkorú, hófehér hajú asszony tenyeréből etette a galambot. A kép sok járókelőt megfogott. A fel-felröppenő galamb rövid szárnyalásából látszott, nem egyedi pillanatokról van szó. Az asszony ismerte a galambot, és a galamb ismerősként szállt vissza az első emeleti konyhához. A déli pillanatokban több tíz gyerek is elsétált az ablak előtt. Többen voltak, akik lassították lépteiket, néhányan meg is álltak. Voltak, akik kérdeztek is az első emeleti ablakban lévő nénitől. A galamb szemelgetett...
Azóta többször is eljártam az ablak előtt, de nem láttam sem a galambot, sem az ablakban a nénit. Nem sikerült úgy hangolódnom, hogy ismételten láthassam a képet. Az iskolából hazaigyekvő diákok, gondolom, többször láthatták a néha szárnyaló, tenyérből szemelgető galambot és nénit. Ha igen, ők biztosan nem borítanák fel a madáretetőket.
Daczó Dénes
