Az irodalmi emlékezetből jócskán kikopott Szabédi László költészetét kívánja újra beemelni a köztudatba a Székely Könyvtár nemrégiben megjelent új kötete, ugyanis „egy költészetet a csúcsaival mérünk, nem a völgyeivel”, vallja a szerkesztő és a könyvet ajánló Fekete Vince.

Nemrégiben Baka István kapcsán jegyezte meg Keresztury Tibor a Literán egy nagyon szomorú, majdhogynem megrázó mondatban, hogy „…épp most süllyed el menthetetlenül.” „Egyetemen nem tanítják, nem kutatják, utóélete nincs, monográfia nem születik róla, nem olvassa senki, költészete mindebből adódóan szépen lassan a feledés homályába vész. Pedig amit a Döblinggel (1985) kezdődő, s a halálával záruló (1995) tíz évben Baka István megcsinál, annak normális körülmények között önálló fejezetnek kéne az újabb magyar líra történetében lennie.” Sorsában vele rokon a mi erdélyi „nyelvművészünk” (Szilágyi Domokos), a költő Szabédi László is. Írásai „kevéssé olvasottak” (György Péter), Erdély határain kívül talán még annyira sem. Tény, hogy Szabédi – itt is, ott is, és szerintem Bakával ellentétben – jócskán kikopott az irodalmi emlékezetből. Valamikor nagyon magasra emelintette az olvasói figyelem, majd mint a csonthéjú gyümölcsöt a madarak, hagyta lezuhanni a semmibe, anélkül, hogy kihüvelyezte volna igazából az értékeit. Pedig legenda volt már életében is, és közvetlenül a Babeş–Bolyai Egyetem egyesítése elleni tiltakozás tragikus formáját választó öngyilkossága után még inkább az lett. Szabédi a nagy otthontalanok egyike. Nagyon nagy koponya, penge-ész, nagyszerű tanár, kora kitűnő nyelvésze. Korai zsengék után, a népies hangon át eljut a vállalásos, hithű kommunista költészetig. Közben meg, micsoda megelőzöttség (gondoljunk csak napjaink divatos verses regényeire, verses novelláira), figyelemre méltó versnovellát vet papírra (Kelen Péter), drámai költeménye pedig (Délia) igazi görögös zamatú csemege az olvasónak; de mintha nem találná magát egyik műfajban sem igazából. Nála alig van könnyed játszadozás, amikor félre tudja tenni dühödt elszántságát. Indulatával kősziklákat lehetne görgetni sokszor, haragja, mennydörgéses villámlása önnön bűnhődésévé is válik. Azonban verseiben, főként az életmű közepén születettekben, benne van a nagy költészet. Ha csak – a kötetben hátulról kezdve – az Ura legyetek, Álmoddal mértél, Csillogj, Margitka, Egy asszonyhoz, akit a fia meg fog ölni, Ars poetica, Nil humani a me alienum puto, Carmen lugubre, Az egészet akartam, A Szabédi zsoltár című versekre gondolunk, máris láthatjuk, hogy miről beszélek. Az utolsó tíz év pedig, versek szempontjából, nem releváns. Az életmű első fele, a korai zsengék időszaka, a költői készülődésé sem túlságosan. De egy költészetet a csúcsaival mérünk, nem a völgyeivel. Csúcsai szerint pedig megérdemli az elismerést. Azt írja Szilágyi Domokos 1968-ban, az Igaz Szóban vele kapcsolatban: „…a költészet nem foglalkozás, hanem életmód. Bele lehet halni.” Bizonyság rá az élete. Ő belehalt. És ő is.