Ha tehetem, esténként felsétálok a Gál Sándor-szobor közeli lakásomtól a Városházáig, majd egy Petőfi utcai és Majláth téri kitérővel vissza. Ijesztő, hogy milyen kevés ablakban van világosság a kora esti órában, amikor általában otthon vannak az emberek. És ijesztő a sok üresen és elhagyatottan tátongó magán- és középület. Megállapítom: bizony, szakadozik a város urbánus szövete, és így egyre kevésbé felel meg bármely városi település első számú ismérvének, az urbánus agglomerációnak. Pedig a közel kilométerre elnyúló városközpont szépen és hangulatosan ki van világítva, bár ha azt vesszük, hogy alig van járókelő az utcákon, ez a parádés kivilágítás akár fényűzésnek is tűnhet. Hogy lehetne ezt a szakadozó szövetű várost ismét pezsgő élettel megtölteni? Talán egy nagyvonalú és széles nyitású szociálpolitikával, jelentős anyagi könnyítéseket, sőt effektív támogatást ajánlva fel azoknak a lakosoknak, akik hajlandók hosszabb távra befektetni, megjavítva és belakva azokat. Nincs más út! – ezt csinálják mindenütt, ahol egy-egy óváros elnéptelenedését óhajtják megakadályozni. Az egész útvonalon a legnagyobb a sötétség a régi kórház és a Petőfi Sándor Általános Iskola között az 1940-es évek legelején épült volt Városi, később Hargita szálloda és vendéglő épületében van, amelyet – hivatalosan – a csendőrség kellene használjon. De amit az láthatóan NEM HASZNÁL, csak elfoglal. Csak elfoglalja és fogva tartja, csakhogy ne legyen a városlakóké, a miénk, akiknek azt építették ezelőtt 75 évvel. Mert a szimbolikus térfoglalás ebben az országban még mindig hazafias feladat… Mélysötét van minden este az egykor mindig kivilágított, mindig ünnepélyes és vidám Városiban, az ifjúságom és java életem egykori meghatározó helyszínén. Baráti együttlétek, szerelmek, bankettek, családi ünnepek, kicsengetési ebédek és érettségi találkozók emlékezetes helyszíne. Ahol az idős, majd az ifjabb Miczi Miska és Dima Jóska hegedültek – de hogyan! –, Köllő Feri zongorázott és Bozsodi Olivér (Káposzta) klarinétozott. (A háború előtt és után még sokáig fújó Suba urat már nem is merem említeni, mert rá biztosan rajtam kívül senki sem emlékszik.) És amikor kedve kerekedett, beült a zongora mellé az én drága volt osztálytársam és lelki barátom, a szupertehetséges Gál Árpi is, és játszotta a saját édes-bús szerzeményeit, köztük azt a zengzetes tangót, amelyik úgy kezdődött, hogy „Váljunk el vidáman, / barátim, / elszállt a virágos, szerelmes nyááár, / a múltat siratni kááár, / higgye el máár…” stb. (Mennyire igaza volt…!) De itt láttuk vendégül az idegenből érkezőt vagy a messze földről megtért atyánkfiát. Esküvők, keresztelők és torok emlékezetes kerete volt a szemre szépen tagolt földszinti étterem és a tágas külső terasz, nem kevésbé a hátul, lent fungáló borozó, a „kráma”. Hová tűntetek, Micsurin, Imre és Dászkel Laci kiváló pincér barátok? A szálloda emeleti szobái adtak otthont a városban turnézó színházaink és operánk színészeinek és személyzetének. A földszinti hallban illett várni a barátra, rokonra, ismerősre. Élet volt, kérem, abban az épületben, a MI ÉLETÜNK zajlott ott, olyan, amilyen volt, de a MIÉNK volt! Fél- és egész decikkel, sörökkel-borokkal, jó flekkenekkel, bécsi szeletekkel, emberi sorsokkal és történetekkel. Mindez most már több mint húsz esztendeje nincs! Mert valakik elpackázták, vagy valakiket nagyon átvertek. Amit én, bár kereszténynek tartom magam, nem tudok megbocsátani! Nekem fáj, hogy még az életemben meg kellett érnem az életem/életünk e fontos és emlékezetes helyszínének a halálát: a sötét és süket csendet, amely minden este fogad, amikor az esti sétámban odáig érek. Ha megfordulok és hátat fordítok a Városinak, szembejön és szinte szembekönyököl a Városháza szintén sötét és üresen tátongó északi szárnya, amely szintén a katonaságé, jóllehet a megye és a város vezetői többször ajánlottak helyette más középületet! Ezt az 1912-ben toldott szárnyát a Városházának sem lehet a városnak és Csíkszereda közösségének visszaadni, valószínűleg szintén a fentebb említett meggondolásból… (Egyszer egy bukaresti átutazó hamiskás mosollyal mutatott rá nekem a Városi épületére és azt mondta: Ne is tagadd, hogy ez a Horthy vadászkastélya volt! Előbb nagyot néztem, majd egy nagyot kacagtam a hatalmas marhaságra, és teljesen visszakomolyodva mondtam a szemébe az illetőnek: Nem, EZT NEKÜNK, csíkszeredaiaknak és a környékbelieknek építtette a Magyar Állam! Na és egy kicsit a város idegenforgalmának fellendítésére. Tehát közcélra. Az idegenforgalom alatt biztosan nem a katonaságot értette az építtető… – nyugtattam meg az érdeklődőt.) Gyakran belém sajdul a gondolat: ugye, én már nem érem meg, hogy a Városiból kihallatszodjanak az ismert, kedves melódiák és bent gondtalan ifjú párok keringőzzenek? Hát nem valószínű. De soha sem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap?! Mert nálunkfelé Isten malmai mindig is lassan őröltek… Nagy Benedek