A közszférai bérezésre, pontosabban bérkorrekcióra vonatkozó sürgősségi kormányrendelet tervezetének a kidolgozása, illetve az azzal kapcsolatos tárgyalások során ismételten felszínre került az, amit egyébként eddig is tudtunk: nincsenek pontos és megbízható adatok a bérből és a bér jellegű jövedelmekből élők számáról, az ilyen jellegű jövedelmek szintjeire és kvantumaira (alapbér plusz az esetenkénti pótlékok, illetmények stb.) vonatkozóan. Ilyenképpen pedig nem lehet szó alapos és részletekig menő helyzetismeretről, azaz egy valós helyzetkép kialakításáról. A dolgok ilyenszerű alakulásának megvannak a maga objektív és szubjektív okai. Így például a hivatalos statisztikai nyilvántartásokba nem kerülnek be azok a munkáltatók, akik négynél kevesebb munkavállalót foglalkoztatnak, a munkaügyi felügyelőségekébe (az úgynevezett REVIS alkalmazásba) pedig a köztisztviselők stb. stb. Köztudott az is, hogy Romániában már hosszú évek óta a bérezési szintek tekintetében már-már elfogadhatatlan és megindokolatlan arányeltolódások mutatkoztak, a méltányosság elvét emlegetni pedig nem egyéb, mint pusztába kiáltott szó. És ez mindenekelőtt vonatkoztatható a közszférai szektorra, ahogy azt elismerte maga a munkaügyi miniszter, Dragoș Pâslaru, aki a múlt keddi sajtóértekezleten többek között megemlítette azt is, hogy „a minisztériumok között a bérszintkülönbségek hihetetlenül nagyok”. Apropó, bérszintkülönbségek, illetve aránytalanságok: az Európai Unió statisztikai intézete, az Eurostat által közölt számsorokból is az derül ki, hogy az országunkban jegyzett egyenlőtlenség uniós viszonylatban is a legnagyobb, s az utóbbi hat év során ez a kedvezőtlen tendencia felerősödött. Hétszeresét a legkisebbnek… A szóban forgó arányeltolódást az úgynevezett jövedelem-egyenlőtlenségi együttható révén „mérik”. Ez az együttható azt az arányt fejezi ki, amely az összalkalmazottak legjobban fizetett 20%-a és a leggyengébben fizetettek 20%-ának a jövedelme között van. (A bérekből származó jövedelmekről van szó, mert létezik egy olyan együttható is, amely az összkereseteken alapul, s ennek az együtthatónak a nagyságrendje rendszerint meghaladja a bérek alapján kiszámítottét.) Az Eurostat számításai a tagállamok által közölt statisztikai adatokra alapoznak, s a már fentebb vázoltak okán elmondható, hogy Románia esetében a „megbízhatóság” tekintetében létezhetnek fenntartások. Egyébként az Eurostat legfrissebb adatai a 2014-es esztendőre vonatkoznak, s több mint valószínűsíthető, hogy azóta a tagországok jó néhánya esetében változott a helyzet. De lássuk a számadatokat. Romániában a szóban forgó egyenlőtlenségi együttható 2000-ben még csak 4,5 volt, 2014-ben viszont 7,2. A dolgokat leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy a legalacsonyabb bérek átlagának több mint hétszeresét tette ki a legnagyobb bérek átlaga. Amúgy a dinamika érdekesen alakult, mármint az együtthatóé: a 2007-es esztendőben az 7,8 volt, majd 2010-ben lecsökkent 6-ra, azt követően emelkedni kezdett, 2014-ben elérve a már említett 7,2. A romániaihoz hasonló tendencia csak Bulgáriában mutatkozott meg, amely esetében 2000-ben az együttható 3,7 volt, 2007-ben 6,8, s ezzel az „értékkel” a második-harmadik helyen osztozik Spanyolországgal. A már említett növekedési tendencia majd mindegyik tagállamban megnyilvánult, de jóval visszafogottabban, mint országunk esetében, mi több, volt négy olyan ország is, amely esetében a bérek közti egyenlőtlenség „összezsugorodott,” például Portugáliában, Belgiumban vagy Hollandiában. A legkedvezőbb magától értetődően az, amikor a „táv” lecsökken, azaz kis számjegyű az együttható. Nos, e tekintetben 3,5-ös egyenlőtlenségi együtthatóval, a listavezető Csehország volt. Kilógunk a sorból Uniós szinten is egy kiegyensúlyozottabb tendencia mutatkozott, mondjuk ezt annak okán, hogy 2000-ben az egyenlőtlenségi együttható 4,5 volt, majd az 2010-ben elérte a 4,9-et, 2014-ben pedig az 5,2-t. Nos, ettől az átlagtól jócskán elrugaszkodott a romániai. Munkajogi szakértők, valamint gazdasági elemzők szerint azokban az országokban, ahol ez az együttható hovatovább számjegyileg nagyobb lesz, ott a bérpolitika terén nemigen érvényesülhet a társadalmi méltányosság elve, de az az elv sem, miszerint egyenlő munkáért egyenlő bért. Továbbá azokban az országokban, ahol a foglalkoztatott személyeknek viszonylag jelentősebb hányada a közszférai intézményrendszerben leleledzik, a bérezési szintekben megmutatkozó számottevő aránytalanságok visszavezethetőek egy helytelen és igazságtalan bérezési jogszabályozásra is. Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy országunk esetében ez így igaz. Továbbá a bérezési országos helyzetképet úgymond torzítja az állami érdekeltségű nagyvállalatokban realizált indokolatlanul magas bérszintek is. (A Romgaz esetében például a tavaly az átlagos havi nettó bér 3825 lej volt, a Nuclearelectrica esetében 6975 lej, a Transelectrica esetében 5355 lej, a Transgaz esetében pedig 3616 lej.) Hazai vonatkozásban van még a maga nemében néhány érdekes jelenség is: 2010-ben például tulajdobképpen azért „ment össze” a bér-egyenlőtlenségi együttható, mert az akkori kormány (a Boc-kormány) 25%-kal visszavágta a közszférai intézményrendszer személyzetének a béreit, olyan körülmények közepette, amikor is a szóban forgó szektorban az átlagbér meghaladta a privát szektorban realizált átlagbért. Majd amikor visszaállították a bérszinteket, fokozatosan megemelkedett a közszférai átlagbér, s az óhatatlanul „feljebb taszította” az egyenlőtlenségi együtthatót. A Ponta-kormány idején felgyorsult a garantált bruttó minimálbér megemelése, de annak fura mód nem volt velejárója az alkalmazottak jövedelmei terén megmutatkozó egyenlőtlenségeinek a „tompítása”. Nem is lehetett, mert időközben ilyen vagy olyan, jobbára szelektív jellegű jogszabá- lyok gyakorlatba ültetése nyomán megugrottak az amúgy magas bérszintek is. Például egyes közszférai funkciók vagy intézmények, továbbá állami érdekeltségű kereskedelmi társaságok esetében. Hecser Zoltán