borús égbolt
Soha ne érjen véget!
Két és fél évvel ezelőtt bizalommal eltelve foglaltam helyet a National Arénában és vártam a magyar labdarúgó-válogatott győzelmét a románok ellen. Guzmics Richárd botrányos passza után Marica már az első percben gólt szerzett, majd jött további kettő a stadionban levő 50 ezer román legnagyobb örömére, az ötezer magyar legnagyobb bánatára. A mérkőzés után ültünk a magyarországi kollégákkal, és le voltunk törve, vártuk a trollfocis mémeket vigasztalásként. Egy hónapra rá jött a történelmi 8–1-es vereség Hollandiában. Guzmics, Kádár, Dzsudzsák, Böde, Németh, Elek és Nikolics is pályára lépett. Szalai azért nem, mert azelőtt verte ki a díszhisztit. Totális csőd! Devecsering volt. A magyar média, illetve a közösségi oldalak szétszedték a csapatot. Két és fél év múlva pedig eksztázisban van mindenki. Amióta megkezdődött az idei Európa-bajnokság, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből „Az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet” dallamot. Csodát művel meccsről meccsre a magyar nemzeti tizenegy. Bernd Storck kérése, hogy a focisok jégkorongozókká váljanak, sikerült. Nincs leállás, csak kilencven és egynéhány percen át tartó robotolás.
Dárdaival kezdődött. Első hivatalos meccsét épp Bukarestben vezényelte, amikor a román sajtó ráhúzta a nagyképű jelzőt. Nem szerették németes mentalitását a csökönyös, önfejű székelynek. Dzsudzsákék pedig elszántságukkal már akkor elnémítottak mindenkit. Dárdait a jelenlegi kapitány, a német Bernd Storck, követte a padon, és első meccsén a Groupamában a románok ellen még én is ostoroztam, hogy mit akar elérni. Nem értettem. És ostoroztam a magyar tábort is tisztességgel, aminek hangot adtam lapunk hasábjain. Majd bizonyított, mérkőzésről mérkőzésre. Storck és a tábor is. Összenőttek.
A kontinenstorna előtt nem volt bennem nagy elvárás a válogatottal szemben. Elkönyveltem, hogy amúgy is minden perc ajándék. Titkon bíztam, de már annyi csalódás ért a magyar focival kapcsolatban, hogy nem is tudom, bizalom volt-e egyáltalán. Majd jöttek szép sorjában a kisebb csodák. Szalai és Stieber góljaival 2–0-ra verjük a sógorokat, majd Izland ellen totális focit nyújtva hozunk egy döntetlent, akik alig tudtak átlépni a felezővonalon. Úgy játszottak Királyék, mint egy igazi nagycsapat. A szerda esti portugálok elleni összecsapáson pedig hatalmasat alakítva, az Eb legszebb 90 percét produkálták. És hogy mi lesz tovább? Jön Belgium a nyolcaddöntőben. Európa és a világ egyik legjobb csapata, a titkos favorit. A legnehezebb erőpróba, hiszen a belga keretet olyan játékosok alkotják, akik top ligákban csapataik húzóemberei. Chelsea, Manchester City, Manchester United, Barcelona, Tottenham, AS Roma. Fáj a fejünk a csapatok hallatán.
Nem számít. Nem ez a baj, hanem az, hogy a magyar–belgát Toulouse-ban rendezik, amelyik az egyik legkisebb stadionnal rendelkezik, és csak 40 ezer néző befogadására képes. Gondoljunk bele, Izland ellen 30 ezer magyar szurkoló követte a helyszínen a meccset és rendeztek parádét.
Igen, az általam is kritizált tábor parádét rendez, akárcsak a nemzeti csapat. Ausztria, Izland és Portugália ellen is. Nem balhéznak – na jó, Izland ellen volt egy kicsi zűr –, hanem vonulnak, énekelnek és pacsiznak. Nem balhéznak, mint az angolok, az oroszok, a franciák, a horvátok, a németek, az ukránok, az észak-írek, az albánok, a lengyelek, vagy épp a románok. Nem ülnek fel a provokációra, pedig az angol, a francia és egyes baloldali magyar lapok megpróbálták megosztani, lefasisztázva, illetve lenácizva őket. A magyar társadalom viszont összezárt mögöttük, és nem engedik, hogy bántsák őket.
Fociláz van. Nemcsak Franciaországban, illetve Magyarországon, hanem Erdélyben is. Mindenki erről beszél. Az eredményekről, a gólokról, a mackónadrágról, a táborról és a büszkeségről. Soha ne érjen véget…
Darvas Attila
.jpg)
_cm.JPG)
