borús égbolt
Sóbánya itt és ott
A nyár elején két sóbányát is meglátogathattam: előbb a tordaiban jártam, utána pedig a parajdiban. A tordaiban most voltam először, a parajdiban korábban is megfordultam néhányszor. Előbbiről az összes ott megfordult ismerősöm szuperlatívuszokban beszélt, utóbbiról kevés friss hírem volt. Mondanom sem kell, mindkettő nagy meglepetést okozott, de vegyük sorjában a látványokat, amik fogadtak mindkét bányában.
A tordai bányában modern, üvegajtós bejáraton át közelíthettük meg a tárnákat, ahol mindjárt a jegyvétel után magyar ajkú idegenvezetőt is kapott a néhány fős kis csoportunk. Ő kísért végig a tárnákon, el egészen a bánya legmélyén fekvő fekete vizű sós tóig, közben folyamatosan felhíva a figyelmünket a látnivalókra, amikből volt bőven jobbról is, balról is. Amikor kijöttünk, még búcsúzóban felhívta figyelmünket a szórólapokra, illetve arra, hogy a bejárat közelében lévő egyforma faházikókban vásárolhatunk ajándéktárgyakat is az otthon maradt szeretteinknek.
Ezzel szemben Parajdon ugyanaz a régi, utasokkal tömött bányabusz várt, mint 25 évvel ezelőtt, leérve ugyanúgy a kartergáz szaga csapott meg hamarabb, nem a sós levegőé. A nagyközönség előtt megnyitott tárnákba beljebb érve előbb a fülsiketítő ricsaj, visítozás és gyereklárma zaja tűnt fel, aztán amint az első meglepetésből felocsúdtunk, máris élményparkba illő építmény levegőben függő hídjai és kapaszkodói tűntek fel. Közben jobbról és balról mindenféle apró csecsebecsét, bóvlit, lufit és hűtőmágnest kínáltak az erre szakosodott árusok, mi több, kicsivel odébb még „hálbás sört” és „fél decit” is mértek a turistáknak vagy a „gyógyulni vágyóknak”. Ezek után valamiért meg sem hatott, hogy távolabb a ricsajtól, szerény, de ízléses kápolna várja azokat, akik a lelküket is ápolnák a testük mellett, és azt is alig vettem észre, hogy egy szűk sarokban csinos kis múzeumba sűrítették mindazt a látni- és tudnivalót, amit a tordaiban az egész bányán át elszórva, úgymond az eredeti helyén szemlélhettünk meg.
Jánossy Alíz
.jpg)
.jpg)
