Nem csitul a szoborállítási láz Székelyudvarhelyen, inkább újra és újra fellángol. Pedig annyi szobra van már drága szülővárosomnak, hogy teljesen okkal becézgetik Szoborhelynek. Jöjjenek csak velem az egyik megszokott útvonalamon, amit majdnem naponta megjárok. A számolást a nyaranta elvadult fűcsomók között a kerítésnek állított Szent Imrével kezdtem a Szent­imre utca közepén. Pár perc a Márton Áron tér innen, ahol Jézus és a Vasszékely között a lista máris felugrik 8-ra, s ha az egykori felső piactérről az alsó piactérre érek, akkor csak úgy pörög a képzeletbeli számláló. Orbán Balázs délcegen áll, aztán ott a szökőkút a maga négy alakjával (az egész egy kicsit szocreál, kicsit robusztus, de a miénk…), a millenniumi emlékoszlop az oroszlánjaival és a tetején lapuló ragadozómadárral, amely vélhetően turul akar lenni, majd egy fura alkotás a park alsó csücskén. Átmegyek a járdán, és máris az Emlékezés Parkja mellé érek (helyi szlengben emlékezés parkolója), ahol nem kevesebb mint 13 mellszobor sorakozik fel, random egymás mellé állított történelmi és legendai alakoknak állítva emléket a Vándor székely társaságában, aki épp hazatalál. Innentől már csak a Bocskai István-plakett akasztja meg utunkat, de most nem foglalkoznék az emléktáblák sokaságával, az ún. Barátok temploma melletti Üldözöttek és áldozatok emlékművét is kihagytam. Már csak a művelődési házig vezetem önöket, ahol egy teljesen értelmezhetetlen összkép fogad. Szoborilag persze. Ha már itt székel a Tomcsa Sándor Színház, akkor azt várná az ember, hogy az a mellszobor ott középen biztos az egykori udvarhelyi írót idézi meg. Á, dehogy, az ott Széchenyi, hátul, a parkoló sarkában pedig Sütő András elmélkedik. A teátrum névadója ki is szorult a placcról, bár szobra közel az épülethez, de mégis inkább a városi park bejáratát őrzi. E rövid távon a leltár: majdnem 30 szobor! A nemrég megalakult ún. szoborbizottság (hivatalos nevén Köztéri alkotásokat véleményező szaktestület) szerint bő félszáz köztéri alkotás díszíti a várost, na jó, ők beleszámolták a plaketteket is. És ezek jelentős része mellszobor! Sajnos, az egyik üdítő kivételhez, Román Viktor Szekeréhez nem kalauzoltam el önöket, mert az a centrumon kívül kapott helyet, s ott ritkán járok gyalog. Bár talán ez az egyetlen, amelyik kivezethetne minket ebből a merev, idejétmúlt köztéri művészetből a kortárs világ irányába. Amely felvillantja a modern művészet formanyelvét, túlmutat a „tisztelgésen” és emlékezésen, mert elgondolkodtat, amiben van dinamika, üzenet, ami nekem is szól, de magamnak kell megfejtenem. Ami több annál, hogy újabb nemzetiszínű szalagot kössünk rá (mert ez nagy divat ám mifelénk), és elhelyezzük a minden évi koszorút, ha épp évforduló van. Aminek mondanivalója lesz holnap is. És képzeljék, e szoborrengetegbe még valahova szeretnék beszúrni Csanády Györgyöt, és talán Farkas Árpád is „helyet kér”. Pedig néhol már most is egyenesen bizarr a térplasztikák egymásmellettisége, mintha soha senki nem hallotta volna Székelyudvarhelyen azt a bizonyos aranyszabályt, hogy a kevesebb néha több. Mintha arról is elfeledkeztünk volna itt a Nagy-Küküllő partján, hogy milyen jó, amikor egy köztéri alkotás esztétikai értéke akkora, hogy önmaga vagy alkotója neve okán turisztikai vonzerővel is bír. Bizonyára ezek után már Önök sem csodálkoznak, hogy mondják ránk azt is, hogy tisztára szoborturkáló ez a város. Tény, hogy „Szoborhelységünk” már adott, viszont egyszerű városlakóként nagyon kíváncsi vagyok, hogyan lesz a tovább. Folytatjuk a sort, és mindenkinek is szobrot állítunk, akinek csak lehet, vagy köztereink díszítése szempontjából megérkezünk végre a 21. századba?

Asztalos Ágnes