tiszta égbolt
Szimuláció…
Az új kormány, a Tudose-kormány színre lépése – amint már arra múlt hétfői lapszámunkban is utaltunk – egy átírt, vagy pontosabban fogalmazva, egy újraírt színdarab színrevitelét is jelenti. Legalábbis így képzelte el annak szerzője, a kormánypárt elnöke, Liviu Dragnea, s a rendező az új kormányfő, Mihai Tudose is ekképp tervezte. Most viszont feltételes módban kell fogalmaznunk, azaz egyelőre csak jelentené, ugyanis az újraírt színdarab (értsd kormányprogram) nemigen nyerte el a nagyérdemű tetszését, azokét, akiknek végig kellett volna nézniük e darab lejátszását. Még kevésbé azokét, akiknek – akarva, nem akarva – szerepet kell játszaniuk/vállalniuk abban (azaz az érintett adófizetőkét).
Nem, mert a színrevitel árát nekik kell állniuk. Egyeseknek (a vállalkozóknak, az üzletembereknek) tételesen, a „nézőseregnek” pedig közvetett módon. Az újraírt színdarabba bekerültek új jelenetek, az üzleti forgalomra kivetendő adó (amely helyettesítene egy másik jelenetet, nevezetesen a nyereségadót), meg egy merőben új, az úgynevezett szolidaritási adó (ezért a jelenetért csak egyeseknek, az igen nagy személyi jövedelmet realizáló nézőknek kellett volna fizetniük).
A majdani szereplők idegenkedése, tételesen is megfogalmazott ellenérzése, valamint a színházkritikusok (értsd az adótanácsadók, a gazdasági elemzők, legalábbis azoknak jelentős hányada) elmarasztaló jellegű értékelései nyomán a rendező elhalasztotta a színrevitelt, rádöbbenve arra, hogy próbák, főpróba nélkül az nem megy. Némi habozás után és eltekintve a szerző szándékától bejelentette, hogy lesznek próbák, illetve előjátéka a színrevitelnek: szimulációkat végeznek, s azok tükrében döntenek a színrevitelről, vagy esetleg a színdarab újólagos átírásáról, nem tartva kizártnak azt sem, hogy az új jelenetek egy része ki fog kerülni.
Időközben a majdani szereplők egy része is színre lépett a maga forgatókönyveivel: az üzleti körök egyes érdekképviseletei kritikai hangvételű értekezéseikben kifogásolták a színdarab elhamarkodott és átgondolatlan újraírását anélkül, hogy számoltak volna annak következményeivel, beleértve az anyagi következményeket is. Mi több, hallatta hangját egy tengerentúli is, nem is akárki, hanem az Amerikai Egyesült Államok egyik tekintélyes személyisége – igaz, nem színikritikus, hanem országa nagykövete, Hans Klemm, aki szerint az átírt színdarabot nemigen tapsolnák meg, sőt nem vennék jó néven ott, a tengerentúlon. Azt hangoztatta, hogy az „hátrányosan érintené a Románia és az Amerikai Egyesült Államok közötti stratégiai partnerség gazdasági dimenzióját”. Egyébként ezt az értékelését egy, a darab szerzőjével, Liviu Dragneával lefolytatott tárgyalása során hangoztatta, múlt csütörtökön.
A szerző is nyilatkozott, azt állítva, hogy a romániai fiskális keret nem fogja elveszteni attraktivitását e színdarab okán, de hozzáfűzte azt is, hogy olyanképpen kell azt színre vinni, hogy minden fél elégedett legyen. Ez nem is olyan egyszerű dolog, legalábbis szerény meglátásunk szerint, és főleg olyan körülmények között, amikor a dragneai szerzeményen még jóformán meg sem száradt a tinta, és azt színre is akarták vinni minden előzetes értesítés nélkül (értve ezalatt a próbasorozatot, azt, amit szimulációnak, azaz modellezésnek nevezett a rendező-kormányfő).
A kilátásba helyezett szimuláció kapcsán megkockáztatnánk két észrevételt: 1. nehogy szimulálás, azaz színlelés legyen az a szimuláció, illetve modellezés; 2. ezzel az erővel vagy azzal az erővel akár kormányzati, kormányfői szimulációt is el lehetett volna képzelni.
A „gyere, babám, láss csodát” jellegű színrevitelnek, azaz az átgondoltság hiányának mindig is megvolt és meg is van a maga – akár kudarcnak is nevezhető – végkifejlete. Így történt jobbára ugyancsak a szóban forgó szerző és szereposztó „jóvoltából” egy másik színdarab esetében is (a közszférai egységes bérezési kerettörvényről van szó), ugyanis annak első jelenetét (a magas rangú tisztségviselők illetményei július 1-jei megemelését) követően derült ki, hogy annak olyan mellékzörejei is vannak, amelyekkel nem számolt sem a szerző, sem pedig az egykori rendező, s amelyek ugyancsak megterhelnek „valamit”, ez esetben az állami költségvetés kiadási oldalát. (Az történt ugyanis, hogy a honatyák illetményei megemelésének óhatatlan velejárója volt az annak a függvényében, mármint az illetmény függvényében megállapított átalány összegének bővülése is, nevezetesen 7000 lejre, továbbá a honatyák bukaresti lakhatási támogatásé 6500 lejre.) Az elhamarkodott színrevitel pillanatában (sőt azt megelőzően) sem számoltak ezzel a „díszlettel”.
Most pedig a szerző és társai, valamint a rendező és társai azt hangoztatják, hogy szünetelnek az előadások (azaz a parlamenti ülésszak), s ilyenképpen egyelőre nincs lehetőség arra, hogy a színpadról levegyék azt a „díszletet”, amely akarva, nem akarva, de mindenképp indokoltatlanul terheli meg azt a költségvetést, amelyből egyébként egy megírás alatt álló „forgatókönyv” révén csökkentenék a szereplők számát (értsd: a közszférai személyzetet), s ilyenképpen megtakarítást lehetne elérni…
Hecser Zoltán
