Rossini remekműve Kolozsváron

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 5 perc
Rossini remekműve Kolozsváron
A sevillai borbély, zárójelenet Fotó: Nicu Cherciu

Ugyancsak felcsillant a szemem, amikor Kolozsvárra készülve tanulmányoztam a város gazdag kulturális programkínálatát. Nem sokáig időztem a Kolozsvári Román Opera műsoránál, döntöttem: megnézem Rossini Sevillai borbélyának előadását. Az elhatározáshoz egy román vonatkozás is társult, 1968-ban a világhírű román baritont, Nicolae Herleát láttam Budapesten e szerepben. Egy elegáns, kiváló hangú énekes emléke él bennem, így amikor évekkel később ismét a magyar fővárosba érkezett a Tosca Scarpia szerepére, akkor is mindent megmozgattam, hogy jegyhez jussak.
A művet vagy egy tucatszor láthattam, gyakran Budapesten szilveszterkor tűzték műsorra. Minden darab összefonódik egy-egy híres énekessel, itthon Melis György neve forrott össze Figaro alakjával.


Hirdetés


A magyar baritonnak minden előadás jutalomjátéknak számított, így nem csoda, hogy mindig táblás ház előtt játszott. A Román Operában sem hemzsegtek a szabad helyek. Nagyon sok fiatal foglalt helyet a nézőtéren, kár, hogy egy részük már a szünetekben kereket oldott. Családias volt a hangulat, a zenekari árokból a kedves másodhegedűs még anyai instrukciókat adott a mackót szorongató kislányának, más zenészek is büszkén integettek rokonnak, barátnak. Az intézmény sajtóosztályának jóvoltából az első sorból követhettem az olasz szerző legnépszerűbb dalművét. Az est hangulatát megadta Figaro híres belépője a kiváló bariton Adrian Mărcan előadásában. A brassói és a bukaresti opera szólistája élt a színpadon, igazi mediterrán temperamentummal játszotta a széptevő életművész, helyenként intrikus figurát. Lelkesedése az est végéig kitartott. Nagy hatással volt rám a karmester, David Crescenzi. A Dalszínház művészeti vezetőjének életútja oldalakat tesz ki, mégis a kezdetekre reflektálnék. Rossini szülővárosában, a Pesarói Konzervatóriumban kezdte tanulmányait, s az ott elsajátítottakat láthatóan jól hasznosíthatta most és itt. A régi nagymesterek nyomán a continuo-játékot is maga látta el: improvizációja élményszámba ment, zenei közhelyeket karikírozott, örökzöldeket csempészett be az előadásba. Azon kaptam magam, hogy sokszor már nem is az énekesre figyelek, hanem az újabb zenei tréfára várok. A nyitány és a „viharjelenet” interpretációja is emlékezetes marad. A gróf Almavivát alakító Andrei Fermeșanu a Iași-i Román Nemzeti Operából érkezett. A tehetséges fiatal tenor első áriáját, a cavatinát aggódva figyeltem, hangja még nem melegedett be. Igen, ez a szerep is olyan, mint Radamesé az Aidában, rögtön a legelején kell a mindenki által ismert áriát előadni. Később már igencsak belejött az énekes, s kivételes humorát is megcsillogtatta a katonatiszt és a zenemester-tanonc figurájában. Cristian Hodrea (Don Bartolo) és Simonfi Sándor (Don Basilio) alakítása is kifogástalan volt, s önfeledt játékukban emlékezeteset nyújtottak, Liza Kadelnik Bertája is üde színfoltja volt az estnek. Talán egy kis csalódást okozott Iulia Merca fellépése Rosina szerepében. Érett hangja túl nehéz volt egy széplelkű (de ravasz) kisasszony alakításához. Szerepformálása, bakfisi duzzogása sem állt jól neki. A kórus igencsak kitett magáért. A rendezés számos ötlettel járult hozzá a sikerhez, a jelmez és a díszlet híven szolgálta a klasszikus koncepciót. Szó, ami szó: kiváló előadásnak lehettem részese, az öreg kontinens minden fővárosa büszke lehetne egy ilyen bemutatóra



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!