havazás
enyhe eső
borús égbolt
Román válasz: elégtelen
Azért az kemény, hogy megyénk tanfelügyelősége egy magyarul megfogalmazott beadványra románul válaszol a magyar tannyelvű iskolában tanító, magyar anyanyelvű pedagógusnak!
Az a tanfelügyelőség, amely elvileg az oktatást irányítja, irányelveket szab(hat) meg, amelyek az óvodai, iskolai élet mindennapjaiban érvényesek. Az az intézmény, amely nagyon jól tudja, hogy törvény adta jogunk van az anyanyelvhasználatra, akár a hivatalokban is! Ezért küzdenek törvényhozóink, jogvédő civilszervezetek a nagyvárosokban, hogy a törvények csak üres héjak, keretek legyenek, amelyeket nem bírunk megtölteni tartalommal? Egyszerűen érthetetlen, hogy magyar emberek elolvassák a magyar beadványt, meg is értik, valószínűleg magyarul tárgyalnak róla, majd megfogalmazzák a választ románul. Miért? Megszokásból? Tudom, a hivatalos dokumentumok kétnyelvű megfogalmazása többletmunkát jelent. Ez jutott nekünk. De mégis, miközben nem lenne muszáj, hagyjuk teljesen kikopni az anyanyelvünket először a hivatalos ügyintézésből, aztán lassan a mindennapokból is? Az anyanyelvhasználat mindannyiunkon áll!
Mert a hivatalnokok zöme (tisztelet a kevés igényes kivételnek) olyan keveréknyelvet beszél, hogy ember legyen a talpán az, aki követni tudja! Miért olyan nagy dolog például a fizikai személy helyett magánszemélyt mondani?
És ott vannak az iskolai minősítések is. Jó pár éve kivonták a számjegyekkel kifejezett értékelést az elemi oktatásból, merthogy túl elvont, igazából nem közvetít kézzelfogható információt a tanulók teljesítményére vonatkozóan. Vannak erre nekünk szép, kifejező magyar szavaink: jeles, jó, elégtelen stb. Ehelyett a gyerek efbét kap vagy éppen szufival, netán inszufival megy haza. Mond ez neki valamit? Ugyanolyan absztrakt, mint a 10-es vagy a 4-es volt. Csak hát ezt is megszokja. S annyi. Én viszont nem tudom megszokni, hogy ott és akkor sem használjuk az anyanyelvünket, ahol lehet. Mert nem hiszem, hogy ez az egész csak „annyi”!
Asztalos Ágnes
_web.JPG)