tiszta égbolt
Régi telek
Már nem is emlékszem, mikor készítettem utoljára alulról felfelé, egyre kisebb hógömbökből egymásra rakott, igazi, nagyjából úgy emberméretű hóembert: fejéből kiágaskodó murokorral, két feketeszén szemmel, fején nagymamám kidobott lyukas fazekával. Utoljára talán a három testőr egyikéről elnevezett Portos nevű, német dog kutyánkkal, akinek egyik fixaideája az volt, hogy nem tűrte a sapkás embert. Elindulni hát vele a falu végére szánkózni és hóembert építeni külön izgalom volt, hiszen míg a játszópajtásokhoz értem, legalább kétszer letepert a nagy hóba, hogy a számára érthetetlen, fejemen éktelenkedő sapkát leszedje.
Egyszer a dombról lefelé tartva még a száguldó szánkón is rám ugrott, hogy a sapkámmal bajlódjon, gurultunk is mind a dombról: én, a kutya és a szánkó, ki hol érte.
Szüleim már a kezdetektől nem nézték jó szemmel a kutya bosszantó téli szokását, mi gyermekek pedig ebben játékot is láttunk mindaddig a napig, amíg a nagy munkával felépített hóemberünket is szét nem tiporta. Büntetésből azon a télen többet nem vittem magammal játszani.
Mindez honnan jut eszembe? Erről a nem éppen a csíki térségre jellemző januári időjárásról, verőfényes napsütésről és plusz Celsius-fokokról. A hétvégén lehullt hó sajnos egy éjszaka alatt eltűnt, alig élvezhettem egy rövid séta erejéig a lábam alatt halkan ropogó friss, lisztkönnyű hó hangját, helyette máris a sarat és a víztócsákat kell kerülgetnem. S a szemetesek mellé lerakott, díszétől megfosztott fenyőfák sem tűnnek el olyan hamar a tömbházak környékéről, mint az előző években, ezzel együtt azonban a szemétlerakók környéke sem olyan rendezett és az erjedt hulladék szaga is elevenebb. Feje tetejére állt a világ, s így lesz a hóemberből sárember...
Pál Bíborka
.jpg)