„Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” (Karinthy Frigyes) Kitüntették a 100 éves Mir­cea Ionescu Quintust. Ez adta az okot arra, hogy emlékezzem és boldog, hosszú életet kívánjak Neki. Az 1989-es rendszerváltozás véget vetett a 40 éves kommunizmusnak Romániában. Reggeltől késő éjszakáig néztük az egyetlen bukaresti tévéadót a fehér-fekete készüléken. A színesek is már megjelentek ugyan, de arra kérést kellett beadni, egyesek meg is kapták, kettesek kérése mindig legalul került. Ugye hihetetlen? A híres, nevezetes szocialista média azt sem tudta megoldani, hogy itt Székelyföldön is nézhessük az RTV2-t. Nem is nagyon bántuk. Tanúi lehettünk a Nemzeti Megmentési Front (FSN), Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt és más pártocskák megalakulásának. Annyi minden „nacional” volt, hogy azt hittük, újra itt a nácizmus. De megalakult az RMDSZ is, volt mit szapulni. Naponta csodálkoztunk, hogy szegény Domokos Géza (domnu Gheza) hogy nem kap szívinfarktust. A Nagy Nemzetgyűlés helyébe lett szenátusunk és képviselőházunk. Ezek gyűléseit helyszínről közvetítette a tévé. A craiovai szenátor pastoru Tokeșt (Tőkés László püspököt) szidta minden hozzászólásában, mert nem bírta elviselni, hogy ő robbantotta ki a forradalmat. Ugye, hogy a puliszka is robban? – szegezte nekünk a kérdést. A marosvásárhelyi honatya azt híresztelte, hogy a magyarok zsebében mindig ott van egy darab spárga, amivel megfojthatják a románokat. Akik régebbről ismerték, sőt tanítványai voltak, határozottan állítják, hogy azelőtt normális volt. Lám, mit tesz a politika az emberrel! Március 15-én egyik RMDSZ-es szenátor méltatta az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeit. A konstancai szenátor, aki minden alkalommal fennen hangoztatta: „noi, istoricii”, képéből kikelve ordította: Kossuth a fost un horthyst! (Kossuth éppen 66 éves volt, amikor Horthy született, történész úr!) Egy másik, hajléktalan, szakállas, torzonborz külsejű szenátor annak az érzésének adott hangot, hogy jobb lenne a Romániában élő magyarokat összegyűjteni egy stadionba. Ilyesmi máskor is elhangzott, napjainkban is egy tévés kitelepítene bennünket hazánkból Magyarországra. Saját magáról állít ki bizonyítványt. Nem 5000 lejre kellene büntetni, de eltiltani a médiából. Menne el Magyarországra, például Békés megyébe, és kérdezné meg az ott élő pár ezer románt, átköltöznének-e az anyaországba? Egyet sem találna, legalább mutatványszámban. Azt mondanák, ez az ő hazájuk, hagyják őket békén. Azon a vidéken több helyen látni a román trikolórt, senkinek sem szúrja a szemét. CVT is köpdöste ránk átkait, amíg élt. Azt állította, hogy a bukaresti magyar média a zsidóság kezében van, ami nem is volt messze az igazságtól, mi viszont szívesen olvastuk, hallgattuk öreg Szász János, Halász Anna vagy a Majtényi lányok adásait, írásait. Silviu Brucant is lezsidózta, aki 1990-ben azt állította, 20-25 évnek is el kell telnie, amíg Románia levetkőzi a kommunizmust. Nem hittünk neki, pedig igaza volt. Sőt „a kommunizmus nem volt rossz azoknak, akiknek jó volt. Persze a kapitalizmus most még jobb” – írta az Academia Cațavencu. Párizsból sebtében hazajött Radu Câmpeanu, a liberálisok élére állt és rögvest elnök szeretett volna lenni. Nem lett. Nekünk inkább Mircea Ionescu Quintus tetszett, komoly embernek tartottuk, nem bajlódott velünk soha. Egy szavazás alkalmával a parlamentben a FSN igennel (pentru), a magyarok nemmel (contra) szavaztak. Nem tetszett a többségnek, valaki be is kiabálta: contra cu K de la kilogram. Amikor Quintus úr szavazott, megjegyezte: contra és Q-val is írhatjátok. Akkortájt akárkit beválasztottak a parlamentbe, ha valamiről ismert volt. Színészek, jogászok, papok, orvosok, de sportolók stb. Így jutott be az európai hírű és világhírű hosszútávfutó hölgy is (a nevét kitalálhatják), akinek másnap kilopták retiküljéből a dollárjait. Többé nem is mutatkozott a parlamentben. Iliescut háromszor is elnökké választották, mondván, az első nem jár, az úgyis rövid volt. Na, pedig mindenhol azt láttuk, még a vasúti kocsik oldalán is, hogy Jos Iliescu! Ő a bányászjárásról híresült el. Mikor ez is lejárt, elbúcsúztatta a bányászokat. Köszönőbeszédét így kezdte: Dragi tovarăși! A marosvásárhelyi fekete márciusra, ahol emberáldozatok is voltak, a füle botját sem mozdította. Szeretett minket a bantusztániakhoz hasonlítani. Miniszterelnöke, Petre Roman pulóverben, sportosan jelent meg mindenütt, jóképű volt, a hölgyeknek igencsak tetszett. Sok nyelven beszélt, kivéve a magyart, pedig apja állítólag magyar zsidó volt. Amikor a „szabad sajtó” őt is lezsidózta, Izraelben cáfolták. Ők ugyanis tudták, hogy P. R. édesanyja római katolikus spanyol asszony, az apa nem számít. Constantinescut, aki igazi úr volt, sok száz diákja tűzbe ment volna érte, hát kis szakálla miatt lebakkecskézték, Băsescut letrógerezték, a matróz csak egy külvárosi csiszlik, aki csak a lila (pfuj) nyakkendője miatt lett elnök. Mindezt a szólásszabadság nevében. Elgondolkoztató, ugyan ki lehetne megfelelő elöljáró ennek a népnek? Ki lenne az, akit tisztelnek és szeretnek? Talán egy király vagy diktátor, akitől egyúttal félni is kellene? Demokrácia van. Ezt a többpártrendszerbe is be lehet sűríteni. S akkor mi van? A kormánypárt javaslatait a többség megszavazza, az ellenzék javaslatait elutasítja. Ez pont olyan, mint az egypártrendszer. Platon szerint a demokrácia a csőcselék diktatúrája. Hát a szabadság? A szabadság azoké, akik élni tudnak vele. A többség csak áhítozik utána. (Ezt más mondta.) Háry Jánost nem követem, csak idézem: „Most hihetik is, nem is kentek”, akik akkortájt születtek. Kopacz Zoltán, Csíkszereda [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]