Három és fél évtizede annak, hogy egy, a Mikó-vár udvarán szervezett Kájoni János koncert után, a zenekar tagjai és a szervezők javasolták, hogy minden évben szervezzünk Kájoni fesztivált, melyre meghívhatnánk a megyében és az országban működő együtteseket. Az is felmerült, hogy a rendezvénysorozat a Régizene Fesztivál nevet viselje, ezzel bővülne a repertoár, a Kájoni-hagyatékon túl magába foglalhatná a régizene minden műfaját. Az ötletet a megyei Művelődési Bizottság azonnal felkarolta, és mindvégig anyagilag és szervezéssel teljes mértékben támogatta. A fesztivál évenkénti megtartásához megvoltak a kellő feltételek – a kitűnően képzett és lelkes zenészgárda, a jó akusztikával rendelkező várudvar, nem sok, de a finanszírozáshoz elegendő költségvetés, a felsőbb kulturális szervek jóváhagyása, a helyi hivatalosságok kezdeti, de csak hallgatólagos rábólintása. A kezdeményezés a mindenkori szervező gárdához tartozott, többek között olyan szakemberek, mint Pávai István, Simó József, Kostyák Alpár, Boér Károly, Szép Gyula, Köllő Ferenc, Elekes Emőke, Bokor Imre, Győrfi Erzsébet stb., ahogyan látható, a Barozda és a Kájoni együttesek tagjai vállaltak szervezői szerepet is, akik egyébként önállóan és együttesen is felléptek a fesztiválok rendezvényein. Akkor még nem tudtuk, de nem is tudhattuk, hogy olyan hagyományt teremtünk és indítunk útjára, mely megőrzi folytonosságát, megőrzi szakmai színvonalát, és áthidalja a két rendszer közötti szakadékot is, hírnevet szerezve nemcsak az országban, de a határokon kívül is. Örvendetes, hogy most a fiatal szakembergárda hagyománytiszteletének köszönhetően a fesztivál nemzetközi szintre emelkedett és felsorakozott a műfaj legrangosabb fesztiváljainak sorába. Úgy vélem, a jelenkori, kultúrát szerető nemzedéknek is tudnia kell, hogy abban a korban ilyen jellegű és tartalmú rendezvény megszervezése és éveken keresztüli fenntartása nem járt zökkenőmentesen, nehézségek nélkül, ennek egyik oka az volt, hogy a régizene művelése kakukktojásnak számított, nem igazán illett bele az ország akkori kulturális megnyilvánulásaiba. A fesztivál akkori megszervezése támadási felületet jelentett a kultúra értékeiről „szelektíven gondolkodók” eszköztárában. A programok jóváhagyásakor – akkoriban ez kötelező volt – sokszor a szemünkre vetették, hogy miért foglalkozunk régizenével, miért nem inkább a kortárs, főképp hazafias tartalmú zenék népszerűsítésére fordítjuk a hangsúlyt. Sok más kifogást is megfogalmaztak a fesztivál rovására, például, hogy a repertoárok miért nem tartalmaznak román eredetű darabokat. Ezek kapcsán sokat kellett vitatkozni és érvelni a fesztiválok évenkénti megszervezésének és megtartásának érdekében, nem igazán lehetett kimondani az igazságot, akkor még egyáltalán nem lehetett beszélni ennyire mély, évszázadokra visszanyuló hagyományokról, magyarul nem lehetett a vitát úgy befejezni, hogy azért nincs román darab a repertoárban, mert zenei szakértőink nem találtak ilyen darabokat, vagy mert, mondjuk a szultán magával vihette őket Konstantinápolyba. A fesztivál súlyát növelte, hogy már az első kiadáson díszvendégünk volt a Román Rádió Zenekara, Bács Lajos karmester és zeneszerző vezetésével, sőt számos szakmai útmutatást fogalmazott meg a jövőt illetően, mondhatni ötletgazdája volt a fesztiválnak. Szintén jelentős szerepet játszott a fesztivál rangját és elismerését illetően, hogy a Madrigál kórus Marin Constantin vezetésével és vezényletével rendszeresen fellépett a fesztiválon. Akkoriban minden évben. Különben mindig szívesen fogadta a meghívásunkat, egyben a fesztivál védnökévé is vált, mondván, hogy a fesztivál olyan rangra emelkedett, mely egyedülálló Közép-Európában. Emlékezzünk vissza, a kórus mindig a záróeseménye volt a fesztiválnak, különösen a csíksomlyói kegytemplomban tartott fellépései bizonyultak egyedinek, melyek, elmondása szerint, magának a kórusnak is nagy szakmai élményt jelentettek. Például az Ave Maria, hivatalos romániai rendezvényen először a csíksomlyói kegytemplomban hangzott el, mindenki tudja, hogy milyen körülmények közepette. Miközben az Ave Mariát énekelték, több száz ember jelenlétében, az idősebb generáció tagjai könnyes szemmel hallgatták az előadást, a mű eredete, feldolgozása és hangulatának misztikuma magával ragadta a hallgatóságot, és még a zenéhez jobban értő szakemberek is katartikus élménnyel távozhattak. Elismertségét az is biztosította, hogy Boros Zoltán zeneszerző, egyébként ő is mint ötletgazdája a rendezvénynek, aki a fesztivál zenei szerkesztését is vállalta, kivitelezte az RTV magyaradásánál a fesztivál anyagának mindenkori rögzítését és további népszerűsítését. Mindezen erőfeszítések és sikerek ellenére, a sorozatosan feltett kérdések és a bukaresti illetékesek szkepticizmusa egy idő után véget vetett a fesztiválnak, így a hetedik kiadás megtartására már nem kerülhetett sor, habár minden feltétele megvolt a zenészek fellépésének 1986-ban, a szó legszorosabb értelmében a több napra tervezett műsor előestéjén, nem is írásban, hanem telefonon a fesztivált betiltották. Semmilyen érvnek, illetve kifogásnak nem volt helye. Az említett feltett kérdést soha nem válaszolhattuk meg, ellenben mi a választ megkaptuk, csak akkor még nem tudtuk, hogy a letiltás 4 évre szól. Sajnos így zárult az a korszak, az elmúlt vagy elmúltnak vélt régi rendszer még a Régizene Fesztivállal sem tudott megbékülni, viszont a korábbi 6 kiadás zenei élményanyaga olyan tartalommal töltött el, hogy nemcsak a következő 4 évre, de a mai napig meríthettünk belőle. Májai Albert ny. tanár