Hirdetés

Radeberger-reneszánsz

Drezda belvárosát legutoljára romos állapotban láttam, azóta minden megváltozott. Már a megérkezésünkkor meglepetés várt, egy világvárosi, többszintes pályaudvart formáltak az egyébként is méretes indóházból.

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 3 perc
Radeberger-reneszánsz
Házi békebizottság a drezdai Albertinumban Fotó: Csermák Zoltán

A tágas fogadócsarnok egykor romokban hevert, mára természetesen régi fényében pompázott, de a sötét múltat néhány fénykép idézte. A belvárosban is emberfeletti munkával tüntették el a háború nyomait, az egykori híres barokk épületek a régi fényükben ragyognak. A Frauenkirchében a restaurátorok nagyon jó munkát végeztek, s mivel az istenháza mellett laktunk, gyakran betértünk a székesegyházba. Azért az idősebbek emlékeznek még a romtengerre – így mementóként meghagytak egy-két romdarabot, s az illusztris épületek alagsorában is emlékeztet néhány fotó, honnan is indultak el a világégés után. 
Automatikusan az egykori utazásom emlékeit kerestem, de keveset tudtam azonosítani. Az NDK-s modern városrészeket kicsinosították. A szocialista építészet egykori mintapéldányát, a Hauptstraßét sétálóutcává alakították, par­ko­sí­tották, a modern építmények utcai frontján drága üzletek sorakoztak. A kiülős teraszokon fiatalok trécseltek. A parkban krókuszok dugták ki fejüket. Különös élményt jelentett a vásárcsarnok, a patinás piacon boltok és étkezdék vendégcsalogatóan váltották egymást. 
A szocialista metropoliszra szinte semmi sem emlékeztetett. Régi, kétütemű autóval, robogóval nem találkoztam, Trabantot emléktárgyként láttam kiállítva vendégcsalogatónak, s a szuvenír árusok polcain találtam néhány régi modellt belőlük. Az óváros határán viszont még áll, – ha átépítve is – a szocreál kultúrpalota, melynek homlokzatán feszít az egykori óriási festmény. Mementóként hagyhatták meg a városvezetők. A központi, fáklyát tartó dolgozó nő figurája mögött felsorakoznak a szorgos parasztok, a nyakkendős értelmiségiek és a hazát védő katonák. Természetesen a vörös csillag is fényesen ragyog. Minden optimizmust sugall, ami ráfért az egykori – bezártságban élő – „osszikra”. A fura pannót nagyon sokan mosolyogva fényképezték.
Az Albertinum újabb kori kiállításán egy kisebb termet különítettek el az ötvenes évek baloldali művészeinek. Egy festmény ugyancsak megfogott, Rudolf Ber­gan­deraz alkotásán a Házi békebizottság című képen egy népes család optimista (az idősebbek megfontolt) arckifejezéssel, a jövőbe tekintve, a pártlap mellett vitatják meg a világ sorát. Az asztalt vörös terítő borítja.
Még egy rég nem látott ismerős: a Radeberger. A 80-as években a magyar söripar még ugyancsak az európai élmezőny mögött kullogott, de az elit kiszolgálására importált néhány sörfajtát. A Wernesgrüner mellett talán 
a Radeberger volt a legnépszerűbb, éttermeket neveztek el róla. Örömmel láttam, hogy odakint reneszánszát éli, magam is újból felfedeztem. Egy pohár mellett nosztalgiázhattam a történelmen, valamint az egykori NDK-n, aminek említésekor a fiatalok legtöbbje értetlenül megvonja a vállát.
 



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!