Egyáltalán nem szabadna csak úgy túllépni azokon a jelenségeken, amikor azt észleljük, hogy valaki profi módon veri az éket az országban élő etnikumok közé, s teszi ezt azzal a szándékkal – buta nemzeti fellángolásból –, úgy megfertőzve a maga környezetét, mintha csak és kizárólagosan, egyetlen nyelv létezne, amellyel, amelyen élni, s majd üdvözülni is lehet. Mert újra és újra felüti a jelenség a fejét, s az okozott kár akkora, hogy aztán mind maszatolhatnak a szervek, kapálózhatnak a jogvédők, a következmények jóvátehetetlenek. Én nem tudom, hogy mi zajlik azokon a tanfolyamokon, ahol a derék nacionalisták a profi szűklátókörűségre képzik ki az embereiket, de feltételezem, hogy az ilyen magatartásmintát nem menedzserek tanítják nekik, hanem eleve hozzák magukkal. Valahonnan. Valakik. Létezik olyan emberi szándék, amely által a halandó minden élethelyzetben igyekszik a tízparancsolat szellemében élni, s azok közül az első hármat azért követi, mert azok az Úrhoz kapcsolódó viszonyt hivatottak „rendezni”, a második „tábla” hét törvényét pedig – összhangban a természettel – az embertársak iránti kötelességek megnyugtató szabályozása és betartása végett. Mert másképp nem lehet. Nem lehetne. Viszont emberi gyarlóságunk arról is szól, hogy igyekszünk mindenféle parancsot kijátszani, megkerülni, de olyan aljas módon, hogy azért a látszat megmaradjon. Amikor már a külső szemlélő által látott kép- és az eseménysor bizonyos következményeket produkál, kénytelen a világi társadalomnak is beavatkoznia, amelynek szabályrendszere „húzd meg, ereszd meg” módszerekkel ugyan, de mégiscsak a Sínai-hegyről lehozott kőtáblák szövegének értelmezésével próbálkozik, bár olykor úgy is, hogy megkerüli a mózesi értelmezéseket. De azért meglátszik némi siker. Olykor. És kényszerűen. Hiszen civilizáltan, emberi módon, s ha éppen nem gyilkoljuk egymást, mégiscsak valamiféle társadalom rendszabályai mentén élünk, amely reményeink szerint általában magasabb fokú szervezettséget feltételez, mint az állati populációk alkalmi sereglete. Amikor azonban a látszat sincs meg, akkor kell jelentkeznie bizonyos csoportosulásainkban a védekezési reflexnek… Arról beszéltünk harminc évvel ezelőtt, hogy német-francia mintára olyan tankönyveket írunk, amelyek itt, meg ott is – tehát a magyar és a román térfélen egyaránt – működnek és helyes értelmezéseket tartalmaznak a múltból, s amelyek ma úgy vállalhatók fel, de holnap is, hogy cselekedeteink mozgatórugói lehessenek. A „szabadon” eltelt három évtized alatt azonban ez a munka nem történt meg. Olyan a „projekt”, mintha megvalósíthatatlan lenne. Mintha nem lenne rá brüsszeli keret. Mintha nem létezne helyben is annyi erő, amely elég, vagy amennyi kell a jó akarásához. Ami a lelkekben végbement, s végbemegy, az nem más, mint a hülyeség folyamatos reprodukciója. A politikai elit úgy viselkedett, úgy tesz ma is, mintha nem lenne érdeke a lelkekben való rendteremtés. Miskolczy Ambrus (1947) történész, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsésztudományi Karán működő Román Filológiai Tanszék korábbi vezetője, nyugalmazott egyetemi tanár – maga is oszlopos tagja a végül működésképtelen magyar-román történészbizottságnak – írja, az „[ellentmondás] feloldható, ha mi és ők is szeretnénk feloldani, illetve, ha Isten is úgy akarja, de addig is marad az, ami most van: a bel- és külpolitikai haszonlesés, amennyire ezt a geopolitikai tektonikai mozgások lehetővé teszik.” Ezen nem kell meglepődnünk egy olyan korszakban, amikor a stadionok ultrái képviselőket tartanak a törvényhozásban. Amikor olyanok beszélnek munkáról és erkölcsről, akik haszonélvezői ugyan a pillanatnyi konjunktúrának, s talán átmentik magukat a következő állapotba is, de anélkül, hogy bár egy másodpercig is részt vettek volna a javak és az adózott jövedelmek előállításában. És még csak nem is aspirálnak a fáradsággal és izzadsággal járó termelésre. „A múlt sokszínűségének a felismerése valamiféle szellemi egységet teremthet” – tegyük hozzá itt Miskolczy Ambrus megállapítását. A nyelvi kényszer megtagadása a profi megmaradás vektora. Ha van bátorságunk a primitív magatartásformákkal szemben felszólalni, akkor megmaradhatunk. Akár. Esetleg. A sunyi hallgatás is hatalmas vétek, amely a kőtáblákról leolvasható. Magyarul. De más nyelven is. Hiszen a profi gyávaság egyetemes módon, bárhol, bármikor érvényre jut, és hatása jóvá nem tehető majd a későbbiekben. Halálos.

Simó Márton