szórványos felhőzet
erős felhőzet
Plein air
Vannak Szeredában elszórva – meg nyilván más posztszocialista kisvárosokban is – lakótelepi toronyházak közé ékelődött magánházak. Vagy régről maradtak ott – a tulajdonos megúszta a kilakoltatást, épp a kapusasnál torpant meg a tömbházépítés lendülete –, vagy a paplanhuzatnyi telek volt adott, amire újabban húztak egy lakóházat, mert hát mégis más kertes házban élni, mint a kilencediken. Ami biztosan igaz is, bár az is furcsa, hogy ilyen esetben pár tucat szomszéd páholyból nézheti végig, hogy nő a fű az udvarodon. Ezen túlmenően azonban az emberek jobbára ügyet sem vetnek az ilyen kicsi, betonkertekben kivirágzott bukolikára. Én sem – már kivéve, ha a kéttenyérnyi udvarról nem száll fel a tízemeletesnél magasabb és szürkébb füstoszlop. Mert május elsején épp egy ilyen helyzet szemtanúja voltam, és első megszeppenésemben csak azért nem hívtam a tűzoltóságot, mert orr- és fültanúként viszont azt tudtam megállapítani, hogy nem tűzvész pusztít a ház udvarán, hanem az ott lakók húst sütnek parázson és sörösüvegeket kocogtatnak. Így persze már kevésbé volt izgalmas a látvány. Igazából nem sok vizet zavartak a küszöbön kirándulók – mondom, sört ittak –, már azonkívül, hogy tömény flekkenszaggal tuningolták az ájert, arra meg elég nehéz megharagudni. Tanulságot is csak annyit sikerült levonni, hogy így sem rossz, bár az is jó lett volna, ha valamelyik közeli réten, patak mellett, erdő alján oldják meg a munkaünnepi sütögetést. Nyilván már nincs annyi igénybe vehető „kirándulóhely”, mint korábban: gyermekkoromban, miután felmelegedett az idő, szinte minden hétvégén elgurította a családot az 1310-es Dacia a város valamelyik szélére egy délutánra, sétálni az erdőben, meglesni a mókusokat, leszedni pár gombát vagy csalókát, pokrócot teríteni a fűre, lábat áztatni a patakban, kenyérkócra csöpögtetni a sült szalonna zsírját. Nagyon élveztem ezeket az alig pár órás miniexpedíciókat, mert minden egyes alkalommal rengeteg új színt, formát, ízt, alakot és textúrát fedeztem fel. És úgy gondolom, kár, hogy kiment divatból, és a családok már nem mennek ilyen kirándulásokra. Talán azért, mert a természetben tett sétát keverjük a piknikkel, azt meg a kempingezéssel, mert azt hisszük, különös rákészülést, sok rákészülést, időt, eszközt, alapanyagot feltételez. Pedig ha zsebre dugott kézzel mennénk, akkor is sok mindent hozhatnánk vissza.
Burus János Borond
