Szilveszter éjjelén csaknem minden házban pezsgőt durrogtatnak. A gyöngyöző ital a világ legnagyobb részén az ünnepet, a gazdagságot jelenti. Sok víz lefolyt a Dunán, pontosabban a Marne-on, amióta három évszázaddal ezelőtt Dom Perignon, a francia bencés szerzetes először kísérletezett Champagne-ban a nevezett ital előállításával. A hálás utókor az egyik legdrágább habzóbort nevezte el róla, a Szent Benedek szigorú reguláján nevelkedett fráter minden bizonnyal könnyes szemmel szemléli fentről a százötven eurótól kezdődő palackárakat. Pedig az ott termő bor gyenge minősége vitte rá a derék gazdákat, hogy más úton próbálják meg értékesíteni vinkójukat. Ravaszságért sem mentek a szomszédba. Erről akkor hallottam, amikor Belgiumban, vendéglátóm néhány pohár sör után poénkodott, hogy, amikor Champagne-ban rossz a termés, a helyi gazdák tőlük szerzik be a szőlőt. Ilyenkor dől a „lé”, a vallon gazdák örömmel, borsos áron adnak túl a termésen, a megszorult elit pincészetek pedig szívják a fogukat. Az első találkozásomat a francia pezsgővel édesanyám francia barátnőjének köszönhettem. Jacqueline Bouvet-vel a háború után ismerkedtek meg, francia szakos anyám hívta meg hozzájuk több hétre, hogy gyakorolhassa vele a nyelvet. A barátság megmaradt – s amikor már szabadabban lehetett utazni –, a hatvanas évek közepén invitálta vissza édesanyámat a francia hölgy. Az út a családi legendáriumba igazi élményként vonult be. Sokfelé csalinkáztak együtt, s ellátogattak a champagne-i Cramant-ba is, ahol a helyi pezsgőgyáros, Crepaux úr vendégei voltak. Anyám nevetve mesélte, hogy a sok koccintás után otthon nekiesett a konyhai csapnak, és vedelte a friss vizet. Később, a Crepaux család Budapestre látogatott, s mi is meghívtuk őket vacsorára. Természetesen ajándékként több üveg pezsgőt kaptunk, amiből – kissrácként – általában egy kortyot élvezhettem. A francia borásznak három gyermeke volt, s míg a felnőttek a szalonban úriasan pezsgőztek, addig mi gyerkőcök a hatalmas előszobában vertük egymást. Különösen népszerű volt a Tell Vilmos játék, amikor egy almát kellett lelőni a másik fejéről egy tapadókorongos puskával. Mikor a szülők észrevették a svájci eredetű szórakozásunkat, összeszidtak minket, s hamarosan távoztak is a barbár környezetből. 2011-ben jártam utoljára Cham­pagne-ban, de csak Reimsben álltunk meg. Végigsétáltunk a városon, lefényképeztük a katedrális hírességét, a reimsi angyalt. Ha már ott voltunk, próbáltunk bejutni egy pezsgőspincébe, de a kígyózó sorok elriasztottak minket. Most, amikor e sorokat írom, az interneten megnéztem, hogy mi is történt azóta a Crepaux családdal. Úgy tűnik, élnek és virulnak. Az ízléses honlapukon olvashattam ars poeticájukat: a családi vállalkozás öt generációra tekint vissza, a szenvedély, a szeretet és a hagyománytisztelet élteti a Crepaux családot, s ezek az életelvek pezsgőikben is visszaköszönnek. Minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok, s buzdítok mindenkit e három erény aktív gyakorlására 2019-ben is! A Pongrácz pezsgő története A francia pezsgőt gyakran misztifikálják, a vásárlóval sokszor nem a minőséget, hanem a márkát fizettetik meg. Pedig számos – más országban érlelt – kiváló palack sorakozik a szakboltok polcain, amely méltón veszi fel a versenyt a gall itókákkal. Mi magyarok is öregbítettük a habzóbor hagyományait. Íme, egy példa! Dél-Afrika immár világhatalom a borászatban, s ez részben egy erdélyi magyarnak, a kutyfalvi születésű László Gyulának köszönhető. A borász kalandfilmbe illő módon disszidált Romániából 1975-ben. 2004-ben Stellenbosch-i otthonában forgattunk a világhírű magyar szakemberrel, az anyagból később dokumentumfilm is készült. A beszélgetés során a dél-afrikai pezsgők is szóba kerültek, amelyek legkülönbje Pongrácz névre hallgat, s igen kapós a világpiacon. Az italt egy neves magyar honfitársunkról, Pongrácz Dezsőről nevezték el. Egy magyar portál le is írja: „Pongrácz Dezső forradalmasította a borkészítést, és az ő nevéhez fűződik a Methode Cap Classique, azaz a hagyományos eljárással készülő, palackos érlelésű pezsgő.” A hír töredéke igaz, valóban róla nevezték el az italt, de Pongrácz úr nem a borászatban, hanem szőlészet területén szerzett hírnevet. 1956-ban hagyta el Magyarországot, először Namíbiában, a volt német császári birtokokon próbált szerencsét, s karakül juhokkal foglalkozott, aztán váltott. Diplomáját már Dél-Afrikában, a Stellenbosch-i Egyetemen szerezte, és vált elismert szőlésszé. Egy kutatóintézetben dolgozott, inkább elméleti, mint gyakorlati szakemberként vívott ki rangot magának. Víg kedélyű, szellemes társasági embernek ismerték, tragikus körülmények között, autóbalesetben vesztette életét 61 éves korában. László Gyula és Pongrácz Dezső munkatársak és barátok voltak, a pezsgő keletkezésének hiteles történetét így mesélte el a borász: „Dél-Afrikának korábban is volt pezsgője, de ugyancsak ’botladozott’, minősége nem érte el a nemzetközi szintet. Pongrácz Dezső halála után vezérigazgatónk azt ajánlotta, hogy nevezzünk el egy bort róla, a Pongrácz hangzatos és könnyen megjegyezhető névnek tűnt. Megfontoltam az ötletet, de egy hónap múlva egy más elképzeléssel kerestem meg, nevének megörökítésére inkább egy pezsgőt ajánlottam. Elfogadták, de időbe tellett a megvalósítása: egy új technológiát kellett megismernem, még Franciaországba is elmentem, hogy biztos legyek a dolgomban. Egy neves pezsgőházzal alakítottunk ki jó kapcsolatot, s a cég főborásza is járt Dél-Afrikában. Két-három év után, 1990-ben jött ki a piacra az első széria, s rögtön nagy sikert arattunk vele, mivel francia divat szerint készült, kiváló alapanyagból. Az elismerések sem maradtak el. Beneveztük a bordeaux-i – kétévente megrendezett – borversenyre, s egymás után háromszor nyertük el a legjobb külföldi pezsgőnek járó díjat.” Miután megismertük e hunga­rikumot, koccintottunk is a híres itallal – természetesen, Pongrácz Dezső emlékére. Csermák Zoltán