Nagy veszteség érte a magyar zenei életet: március 31-én, életének 83. évében elhunyt Peskó Zoltán karmester, zeneszerző. A híres muzsikus 1964-ben emigrált, és Svájcban telepedett le. Művészetére a Luganóban élő klarinétművész, Vass Dániel emlékezik. Peskó Zoltán és Kocsis Zoltán                                                             Fotók: Dobó László / Pannon Filharmonikusok – Az utóbbi években már nem találkoztunk, elvétve viszont pályatársai érdeklődtek róla nálam. Nagyon zárkózott ember volt, nem messze Luganótól, egy kis hegyi faluban, Neggióban élt évtizedek óta. Mialatt tagja lehettem a Svájci Olasz Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának 1976–2001 között, a híres együttest többször vezényelte vendégkarmesterként. Nagyon felkészült, óriású tudású művésznek ismertem meg. A nyolcvanas évek végén Liszt Faust-szimfóniájának a kontratenor, kórus nélküli, 1857 előtt véglegesített változatát dirigálta. Ezt követően két alkalommal dolgoztunk együtt rádiófelvételen. Az elsőn, olyan XX. század eleji posztromantikus amerikai szerzők, mint például Ferde Grofé műveit vezényelte kiválóan. A másik közös munkánk számomra különösen felejthetetlen volt. 1995-ben a Kursaalban lépett fel. Az 1804-ben épült patinás épületet két évtizede sajnos lerombolták, hogy helyet adjanak egy ízléstelen kaszinónak. A nevezetes koncerten Bartók II. zongoraversenyét tűzték műsorra, a szólóra Kocsis Zoltánt hívták meg, én a zenekarban a második és a basszusklarinét szólamát játszottam. A három zongoraverseny közül technikailag ez a darab a legnehezebb: mind a szólistának és a zenekarnak, mind pedig a karmesternek embertpróbáló feladatot jelent. Nagyon örültem a magyar művész érkezésének, Kocsis Zoli egy évvel járt felettem a zenegimnáziumban, abban a híres osztályban, ahol Ránki Dezső, Szenthelyi Miklós, Berkes Kálmán és a híres kvartettes, Schrantz Károly is tanult. Az együttes tagjai is jól ismerték Kocsis nevét, és nagyon élvezték a próbákat. Emlékszem például, hogy Peskó és Kocsis a szünetben is a zongora mellett maradt, a zongoraművész Bruckner 8. szimfóniájából játszott részleteket, s a „két Zoltán” részletesen elemezte az elhangzottakat. Jóllehet, magyarul beszélgettek, de a fél zenekar bennmaradt a teremben és csak ámult-bámult. Később, amikor Pesten találkoztam a zongoraművésszel, mindig szuperlatívu­szokban emlegette a luganói hangversenyt, s élete egyik legjobb II. zongoraversenyeként gondolt vissza az előadásra. Peskó Zoltán világjáró művészként rengeteget utazott, s 2009-től 2011-ig a pécsi Pannon Filharmonikusok zeneigazgatójaként is dolgozott. Jóllehet néha véletlenül összefutottunk Luganóban, de egyébként nem vett részt se a város, se az ott élő magyar közösség társadalmi életében.

Csermák Zoltán