Történik: nem az Eiffel-torony tövében, az egyik udvarhelyi boltban. Hentespult. Mogorva eladó jő. Seprű a kezében, villám a szemében. Seper. Vásárló áll. Vár, mint a balladai vadász. Némán, lesben, hátha elkapja a megfelelő pillanatot, amikor nem zavar. Eladó akkurátusan tisztogat. Felnéz. Lenéz. Seprűvel balra el. Aztán vissza. – Tessék! – Húsz deka párizsit kérek. – Melyik parizeltből? – Keresztúri. – Mennyi kell? – Húsz deka. – Szeletelvel? – Igen, szeletelve. Eladó arcán világfájdalom. Mintha a hátán vágnám. Nem a fát. A parizeltet. Eladó nem kérdez. Nem bólint. Cselekszik. Szótlanul nyúl a hűtőpultba, ragadja meg fél kézzel áldozatát, viszi a géphez. Nyiszálja kegyetlenül. Kábé olyan arccal, mintha a nyakam vágná. Papír a mérlegre, parizeltet rádob, szeletelvel, ahogy sikerült. – Harminc deka. Maradhat? – Nem, húszat kérek – rebeg vásárló. Eladó dühös. Pár szelet parizeltet szélsebesen lecsap mérleg mellé. – Huszonnégy – közli a végeredményt. Csomagol, címkéz. Csattan a parizelt a pulton. Vásárló arra gondol: eladó téved, ha azt hiszi, a „parizeltet” ezért nevezik felvágottnak, mert fel kell vágni. Egyszer a géppel, aztán a pultra. De vásárló nem mondja ki hangosan. Fél, fel lesz szeletelvel. – Más kell? – vakkant vissza eladó. – Sajtot is szeretné… – hebegi vásárló. – Azt a kolléganőtől! – utasít eladó. Vásárló áll, vár. Érlelődik. A sajt a pulton belül. Vásárló pulton kívül. Öt perc múlva sajtos kolléganő sietve jő. Seprű a kezében, villám a tekintetében. Seper. Vásárló lemond a sajtról. Már a parizeltet is bánja. Arra gondol: visszavágja-e a pultra? Szeletelvel, mind a huszonnégy dekát. Nem teszi. Advent van, a várakozás ideje. A pénztár felé tartva magában dünnyögi: lehet, jobb lett volna banántot venni. Azt legalább kilóra adják s nem szeletelvel. Lázár Emese