Párizs és a bizsergető gondolatok 24. - Odaillő idegen
A Place de la Concorde valamikor Párizs legpompásabb tere volt és sokáig, egész pontosan idei látogatásomig, az én kedvencem is. Több lényeges változáson is átesett az idők folyamán, s ezek közül a legutóbbiak – ezt szomorúan vettem tudomásul – nem váltak az előnyére.
A 18. század közepén tervezték, eredeti alakja – mely ma már eléggé nehezen kivehető – nyolcszögletű és beletorkollik (vagy belőle indul?) a Champs Elysées, másik felén pedig a Tuileries-kertek, és ezzel párhuzamosan a Rue de Rivoli, melynek híre vetekedik az előbbiekével.
A tér első nagy átalakulása még abban a században megtörtént, mert a híres forradalom XV. Lajos helyére – az ő szobra állt ott és róla kapta első nevét – a guillotine-t állította, és a forradalmárok átkeresztelték a maguk képére. Miután ott sorban kivégezték előbb XVI. Lajost, majd a feleségét, Marie Antoinette-et, végül pedig a forradalmár vezéreket és még több mint ezer embert, a kifulladt forradalmi lendület és az újjászülető királyság megbékélése emlékére kapta mai nevét. Akkor állították föl a több mint 3000 éves egyiptomi obeliszket, a szökőkutakat és a nyolc nagyvárost jelképező szobrokat. A téren áll a szétszedhető óriáskerék is.
Mikor először jártam ott, valami frenetikus hatással volt rám: teljes pompájukban ontották vizüket a szökőkutak, körülöttük virágágyások, fűzöld, széles, gazdagon díszített korabeli villanyoszlopok, középen az égbe szökő, aranyozott hegyű, minden egzotikumával együtt is valahogy nagyon odaillő obeliszk, egyfelől a messzeségbe futó elíziumi úttal, másfelől a királyi kertek, illetve szemben paloták, kissé távolabb a Madeleine-templom klasszikus homlokzata diadalt, szépséget és harmóniát sugárzott. Pontosan, mint a neve. Emberek forgataga, árusok sátrai, az Óriáskerék dallama tette pezsgővé a hatalmas teret. Meg persze a ragyogó napsugár, amely az idén olyan nagyon hiányzott. Biztosan a rossz idő is befolyásolt, hogy annyira rosszul érintett a felfedezés: nem ácsoroghatok a medence párkányánál, virágok sincsenek körülötte, a tér már nem is tér, sokkal inkább egy forgalmas útkereszteződés, ahol lelketlenül száguldozik minden irányba Párizs autós forgalma.
A belőle nyíló másik kedvencem, a Rue de Rivoli, mely a Tuileriák kertje, majd a Louvre hosszában húzódik és árkádos épületsorát, amelyek alól üzletek, fölül lakóházak jó ötven éven át építették, sem kerülte el a huszonegyedik század átkát. Emlékezetemben úgy élt, mint a világ egyik legelegánsabb utcája, melyben a legnagyobb divatmárkák üzletei, a csodálatos és elegáns kis varróműhelyek, bájos, míves apró üzletek, egyenruhás őrökkel védett, valódi drágakövekkel ékes aranyékszerboltok, kézművestermékek csodáit kínáló boltocskák, házi készítésű süteményeket és fagylaltot ajánló cukrászdák, könyvesboltok, és minőségi szuveníreket fölvonultató üzletek találhatók. Lelkesen, és be kell vallanom, az akkorihoz képest jobb anyagi lehetőségekkel vágtam neki egy enyhén csepergős délutánon, hogy mostani eszemmel élvezzem végig ezt az utcát, meg közben egy-két híres teret, amelyek innen könnyen megközelíthetők. Az árkádok alatt nem a várt, ám mégis meghökkentően ismerős kép fogadott. Ugyanaz különben, amely már megdöbbentett Európa sok patinás városában: a török bazár, az egykori „orosz vagy KGST piac” (ki hogyan nevezte) és a kínai boltok valamiféle összetéveszthetetlen, csiricsáré, hangos és bűzös keveréke sorakozott ott. Ahogy mentem lassan, bámészkodva és egyre jobban csodálkozva, előbb kíváncsian, majd egyre kétségbeesetten kerestem az emlékezetemben élő üzleteket. Hiába. A minőség csúcsát a H&M, a lacikonyhák, bizsut, olcsó napszemüveget és mindenféle emléktárgyakat kínáló üzletek jelentették. Néhol szerényen még megbújt egy-egy kis szériás női divatárus üzlet, cukrászda vagy kávézó, melyeknek csendes hímporát messze fölülírta a kínai–orosz–cigány–néger sapkás, bőrkabátos, trottyos nadrágos, fekete körmű emberek hangzavara, a mainstream és a globalizáció jól bevált szellemében. Ilyen vagy, Európa?
Albert Ildikó