A montparnasse-i temetőben Maupassant-nal is találkoztam. Testét oszlopos, antik kapura emlékeztető fejfával díszített sír őrzi. Szeretem az írásait, bár lelkemben nem konkurál Balzackal. Ennek ellenére az utóbbinál gyakrabban emlegetem a pácienseknek. Van egy regénye, Az ember szíve, mely tulajdonképpen arról szól, hogy a szerelem igen gyakran bizonyos kettősségeket hordoz: két személyben találjuk meg mindazt, amit keresünk, és egyben szeretnénk fellelni, mint ahogyan gyakran történik meg az is, hogy aki után ácsingózunk, az más után vágyakozik, s egészen hosszú láncolatban ismétlődik ez a jelenség. Házi olvasmányként szoktam ajánlani a könyvet azoknak, akik ebben a csónakban eveznek, hogy jobban megértsék a jelenséget, illetve, hogy lássák, mennyire általános. Sokszor sokat segít, ha felfedezzük, hogy amit érzünk, ami velünk történik, az másnál, mással is ugyanúgy megy végbe. Persze mindez eszembe jutott érdekes hatású sírjánál állva. Mint ahogyan Tristan Tzaráénál is emlékeztem. Az egyszerű fekete márványkeret, amely gyomos földet ölel közre, középen sima fehér márványtáblával, amelyen a név, az évszámok és a sima POETE felirat áll, a dadaizmust idézte. Éppen száz éve született ez a meghökkentő, nagy port felverő, de eléggé hamar lehanyatló irányzat, amelyből mára inkább csak a furcsaságai maradtak fönn. Tzara Moinești-en, a mai Bákó megyében született, abban a városban, amely számomra más jelentőséggel bír: itt kezdtem 1978-ban a pályafutásom gyógypedagógusként, miután a lélektan szakot előbb összevonták a gyógypedagógiával, majd a pedagógiával, és végül teljesen megszüntették, a diplomámra filozófia szakot írva. De ez már egy másik történet. Tzara nem az egyetlen azon hazánkfiai közül, akik Párizsban alkottak és a legkülönbek közé emelkedtek. Ugyanott alussza örök álmát a resinári (Rășinari, Szeben megye) Emil Cioran filozófus, a drámában iskolát teremtő, Zlatnán (Slatina, Olt megye) született Eugene Ionesco, a mi, Brassaïként híressé vált fotósunk, aki Halász Gyula néven Brassóban látta meg a napvilágot és aki fehér-fekete fényképein az éjszakai Párizs megéneklője lett, olyan kifejező és lényeglátó erővel, amilyennel csak Toulouse-Lautrecnél találkozunk. Mindegyiküknél elidőztem, akárcsak Brâncuși sírhelyénél is, bár legtöbbet ez utóbbi szobránál, a Csóknál. A kisméretű alkotás a temető egyik sarkában, egy orosz lány fejénél álló kőoszlop tetején található. Szép az a kis szobor, bár az idő viszontagságai nem biztos, hogy jót tesznek neki. Különös módon eddig az sem jutott eszembe róla, amit most dokumentálódva olvastam, hogy replikaként készült Rodin hasonló című szobrára. Mint ahogyan nehezen magyarázható módon eleddig bármelyiküket néztem, sosem idézte a másik azonos címűt. Annyira más a hangulata a két műnek, mintha nem lenne azonos a témájuk. Émile Durkheim előtt hajtottam még fejet ottjártamkor, hisz a kedvenc rokontudományaim – a szociológia és a kulturális antropológia – egyik megteremtőjét tisztelhettem benne. Először írt monográfiát a minket is annyira érintő öngyilkosságról, 1897-ben (!) és valójában sok újat azóta sem mondott senki a témáról, legfeljebb részletezték, finomították azt. Természetesen ezúttal sem sorolom föl a hírességek listáját, bár jólesett Samuel Beckettnél, Saint-Saëns-nál, Beaudlaire-nél, Huysmansnél, Claude Mauriacnál (a papája a kedvencem) megállni, mint ahogyan ismeretlenek sírja is gyakran gyönyörködésre, elmélázásra késztetett szép, különleges szobraival. Mert ezért voltam ott. Ez az életem. Az utazási vágyam is erről szól. Ez az én alázatom (polemizálok újfent): a főhajtás a nagyok, az emlékük, a műveik előtt. Az én alázatom a megvalósult, a tárgyiasult szellem megismerése, az alkotások megtapasztalása. Mikor ott járok, ahol ők éltek, alkottak, vitáztak – mindig velem vannak. Fölidézésük és mindezek elmondása értékeik továbbvitele. Ezért nem unatkozom sosem! Ezekkel van tele a lelkem. Albert Ildikó