Az Ötven éves a megye témájú sorozatunk következő részeit próbáljuk többé-kevésbé az események időrendi sorrendjében összeállítani, ezért nem összefüggő interjúkat, hanem tartalmilag összefüggő interjúrészleteket olvashatnak. E heti összeállításunkban a megszólalók a rajoni korszak végnapjaira, Csíkszereda helyzetére, hangulatára világítanak rá. Gergely András, a rajoni ifjúsági szervezet titkára 1968 februárjában a rajoni ifjúsági szervezet propagandatitkára volt. [caption id="attachment_63461" align="aligncenter" width="1920"] Gergely András[/caption] – Az 1968-as változásoknak megvoltak a politikai előzményei. 1965 után változások voltak a politikai életben: 1965-ben, Dej halála után Ceaușescu jutott hatalomra, megkezdődött az átalakítás, Romániának megváltozott a neve, a népköztársaságból szocialista köztársaság lett, a Román Munkáspártból pedig Román Kommunista Párt. Ezt követte a közigazgatási átszervezés, a tartományok megszüntetése, ami a mi szempontunkból különösen jelentős lépés volt, lévén, hogy Csík el volt hanyagolva, egyrészt, mert távol esett a tartomány központjából, másrészt meg azért, mert a csíki emberek konokságát és az 1962-es kollektivizálás alkalmával kifejtett magatartását, ellenzéki álláspontját a tartomány nem kezelte barátságosan, és ez látszott a beruházásokban is. Míg Udvarhelyen nagy kultúrházat építettek zsinórpadlásos színpaddal, addig megkérdezték a szeredai vezetést, hogy mozaikos padló kell elöl vagy zsinórpadlás? Szeredának kurtították a lehetőségeit. Viszont pozitív dolog volt, hogy a Csíki-medence emberei összefogtak, s kipótolták munkájukkal, amit nem adott meg a tartomány, szekérrel, lóval jöttek, és felépítették a művelődési házat. Ezért készült el későbbre és szerényebbre a jelenleg is működő „régi kultúrház”. Szeredának az ilyenszerű lekezelése állandó feszültséget jelentett, és a beruházásoknál egyértelműen hiányoltuk a támogatást, ami a tartomány révén jöhetett volna, ezért amikor felvetődött az adminisztratív-területi átalakítás kérdése, akkor Csík bizakodóan tekintett előre, remélte, hogy ez jó lesz a városnak. Fontosnak tartom azt is, hogy a városnak volt egy szerény, kis létszámú, de összetartó értelmiségi/polgári magja, amely a többi réteggel sem volt visszautasító. Ez érződött a színházzal, a kórussal szembeni magatartásban, sőt az iskolahálózat támogatásában is. Az értelmiségi réteg és a többiek összefogásával működő, jó hangulatú kisváros volt Szereda. Ekkor tűnt fel a megyeközponttá válás ígérete, ami egyértelműen társadalmi-gazdasági fejlődést jelentett volna, ugyanakkor azt is, hogy Csíkszereda mint egykori vármegyeszékhely és történelmi jelentőségű város visszaszerezheti identitását. – A propagandának, és ezáltal Önnek mint titkárnak a megyésítés előtti folyamatban nagy szerepe lehetett. Milyen módszerekkel hozták a lakosság tudomására, hogy mi történik? – 1962 után megnőtt az értelmiségiek száma a medencében. Megtörtént az iskolában a hét osztály általánosítása, és számos egyetemet végzett ember helyezkedett el a vidéken. Érződött, hogy ebben a medencében igény van a továbblépésre. Volt egy belső igény, amellyel találkozhattunk a művelődési házban különböző rendezvények alkalmával, találkozhattunk a vendéglőben, tartottunk ifjúsági összejöveteleket, ahol rendszeresen beszélgettünk annak a lehetőségéről, hogy mit fog jelenteni, ha Csíkszereda visszanyeri státusát. Ez a hangulat begyűrűzött az iskolákba, a mezőgazdaságba, ahol az újonnan érkezett agrármérnökök, állatorvosok között ugyancsak érződött, hogy nem kéne mi hátrányos helyzetűek legyünk. Ezek a beszélgetések már nemcsak közösségi szinten érvényesültek, hanem kis körökben, szakmai körökben, oktatási intézményekben, tanügyi közösségekben is. Ezeknek az eszmecseréknek nem spontán jellegük volt, hanem ahogy megkezdődtek az adminisztratív-területi átalakítás előkészületei, úgy mind inkább szervezetté váltak, és érződött a felelősségvállalás, hogy mi legyen a magatartás, ha sikerül. Úgy éreztük, vagyunk annyira felkészültek és értelmesek, hogy a megyeszékhely szerepét be tudjuk tölteni, nem leszünk hátrányos helyzetű zóna. – Az eseményeket megelőző napokban érkeztek szóróanyagok. Ezeknek mi volt a szerepük? – Nem gondoltuk azt, hogy nem lesz megyeszékhely, fel se tevődött bennünk. Arra készültünk, hogy nemsokára át kell vennünk egy olyan szerepet, ami a tartományközpontnak járt. A felelősség tudatában beszélgettünk a fiatalokkal, elsősorban az értelmiségiekkel, de az ipari közösség tagjaival is. Most is vannak olyan emberek, akik annak idején a helyi iparnál tevékenykedtek, például Lajos Jóska, Böjte Zoltán, Lámpi Péter, ügyes mesteremberek voltak, és ezt a gondolatot továbbvitték a munkások körébe. Szükség volt a vezetés összetételének megváltoztatására is. Abban az időben a rajoni vezetés idegenekből összeállított csapat volt, amelyben másodrangúak voltak a helyiek. Gondolok többek között Szabó Józsefre, aki első titkár volt Kovács B. Mihály előtt, és aki elég csúnyán viselkedett az emberekkel, de ő is eszközember volt. Nem volt jelen a vezetőségben Szeredának és az embereknek az igénye. Magyari Tibor, az új megye pénzügyi megbízottja 1968 januárjában a gyergyói rajoni pénzügy igazgatója volt. Hargita megye megalakulása után a megyei pénzügy igazgatója lett, és ezt a tisztséget 18 éven keresztül töltötte be. [caption id="attachment_63462" align="aligncenter" width="1920"] Magyari Tibor[/caption] – Az államigazgatási területi átszervezés, a megyerendszerre való visszatérés már az 1967-es évben ismert volt. A politikai vezetés azzal indokolta az intézkedést, hogy a tartományok főleg a székhelyeiket fejlesztik és elhanyagolják az arányos gazdasági-társadalmi haladás biztosítását. Ebben volt is valami igazság, és utólag a megyék fokozott ütemű felzárkóztatása indokolta is ezt az állítást. Magunk között tudni véltük, hogy ez az oroszoktól való eltávolodási akció része, hisz onnan örököltük a tartományi rendszert, Gheorghiu-Dej létesítette 1952-ben. Az első térképek szerint Hargita megye magában foglalta a mostani Hargita és Kovászna megyét. Fazekas János egyik hozzászólása szerint tömöríti a székely székeket. Ezt lehet, hogy nem kellett volna kimondani, de így is észrevették, mert elindult Brassó harca Kovásznáért. Ilyen körülmények között 1968. január 20. körül behívtak a pénzügyminisztériumba, a tartományi pénzügyigazgatóval együtt. A gyűlésteremben kiderült, hogy minden alakulandó megyéből van egy jelölt, aki az új megye pénzügyi megbízottjaként vett részt a felkészítőn. Végrehajtási utasításokat kaptunk, a feladatok naptár szerinti beosztásával, amely az X nappal kezdődik, vagyis az átszervezési törvény megjelenésének napjával. Ezek mind pénzügyi-technikai jellegű feladatok voltak, amelyeket, tekintettel a rendkívüli helyzetre, nem lehetett a pénzügyi törvényben szabályozni. A lényeg a rajonok költségvetésének felhasználása volt az átmeneti szakaszban és az új megye költségvetésének elkészítése. Hazatérve fontosnak tartottam a Csík rajoni pénzügy meglátogatását, lévén az új megye székhelye, ismernem kellett, kivel kezdem a munkát. – Hogyan alakult a helyzet a következő napokban? – Február 10. körül Bukarestből utasítottak, hogy jelentkezzünk a megyék megbízott első titkárainál. Csíkszeredába jöttem és a rajoni pártbizottság épületében székelő első titkárhoz mentem, aki Branis László volt. A titkárnőt kértem, jelentsen be mint az új megye pénzügyi megbízottját. Az első titkár erre kiüzente: „A káderpolitikát a párt intézi és nem a minisztérium.” Nem volt semmilyen pártos hátterem, szóval nem fogadott. De engem nem zavart, mert érvényes megbízásom volt a pénzügyminisztertől, és azt a feladatot senki nem végezhette el, csak újabb megbízás alapján. A székházban összetalálkoztam Király Károllyal, aki elmondta, hogy ide volt irányítva első alelnöknek, de megy Kovásznára első titkárnak. Mondtam, hogy az is benne volt a megbízatásomban, de tudomásul vettem, hogy különvált, és nem nyelte le Brassó. Ajánlotta, menjek el a délutáni nagygyűlésre a kultúrházba, ott új dolgokat fogok hallani. Ezen a gyűlésen jelentették be, hogy Kovászna külön lesz, és Hargita megye székhelyét átteszik Udvarhelyre. – Hogyan érintette a bejelentés? – Különösebben nem érintett, annak ellenére, hogy csíkszeredai vagyok. A csíkszeredai tiltakozáson nem voltam jelen, nem ismerem a részleteket, de utólagaz eseményekről kétféle értékelést tapasztaltam. Csíkban úgy vélték, hogy megvédték a megyeszékhelyet, Udvarhelyen úgy, hogy Csík erővel elvette. Később, február 16-án értesítettek Csíkszeredából, hogy délután jelenjek meg a kultúrházban. Ekkor alakult meg egy minisztertanácsi határozattal a megye ideiglenes néptanácsa a rajoni tanácsok képviselőinek összevonásával, valamint az ideiglenes végrehajtó bizottság. Ennek a VB-nek lettem az egyik tagja, és attól a naptól részt vettem az államigazgatás megszervezésében a megye területén, de nemcsak a pénzügyi ágazatban. Ezekben a napokban megkaptam Vijoli pénzügyminisztertől a kinevezést is. Bokor Mózes néptanácselnök 1968 februárjában a csíkszeredai néptanács elnöke, a város vezetője. [caption id="attachment_63463" align="aligncenter" width="1000"] Bokor Mózes[/caption] –1965. január 15-én kerültem a néptanácshoz, akkor neveztek ki elnöknek. Szőcs Dávidot váltottam, előttem ő volt az elnök, András János pedig a néptanács alelnöke. Mellettem Bíró András lett alelnök. Abban az időben Csíkszereda nagyon elmaradott város volt, körülbelül 12 500 lakossal. Nem volt vízvezeték, nem volt kanalizálás, az utcák nagy része makadámút volt, nem volt kultúr­otthona és gyakorlatilag központja sem, ugyanis a város központjában nem tudtak építkezni a tőzeges talaj miatt, ezért nagyon sok volt a szabad terület. 1965-ben kezdtük építeni a tömbházakat, és ezekre az üres telkekre összpontosítottunk. Így a volt Lenin utcában épültek fel azok az ötszintes tömbházlakások, amelyek jelenleg a CEC körül vannak, és tömbházak épültek a Bălcescu utcában, illetve az állomás környékén. Az első központi fűtéses lakásokat a jelenlegi Kossuth utcában lévő római katolikus temető mellett építettük, száz lakrészt. A központi fűtés központja a mostani elektronikai üzlet felett volt, az állomással szemben. Aztán utólag még épültek hőközpontok, mert az ezután épített lakásokat mind központi fűtéssel építettük, sőt a korábban épített háromszintes tömbházakba is bevittük a központi fűtést. A lakásépítés mellett természetesen meg kellett oldani a vízellátást, ami elég kezdetleges formában, a hideg kút fúrásával kezdődött a Ligaton, s onnan a szivattyúházhoz pumpáltuk a vizet, ami végül ellátta a tömbházakat, mert víz, szennyvíz, kanalizálás nélkül nem lehetett volna tömbházlakásokat építeni. A víz- és szennyvízhálózat kiépítése után elég későre, de megkezdtük a földgáz behozatalát is, és lassan-lassan az egész városban sikerült bevezetni a földgázt. Fontosnak tartom, hogy 1967-ben a város megnyerte az országos első díjat a városrendezés és városszépítés terén. Abban az időben ez nagyon nagy siker volt, mert nagyon nagy prémiumot kaptunk, amelyből úthengert, tehergépkocsikat és más felszereléseket sikerült vásárolni, s ezek tulajdonképpen alapját képezték egy olyan vállalat létrehozásának, amely önerőből tudott foglalkozni a város utcáinak korszerűsítésével. Később megépítettük az aszfaltállomást is, aminek köszönhetően megjelent az első aszfaltfelület is Csíkszeredában. Mert a város központjában, a mostani városi színház környékén is meg a Szentlélek utca is makadámút volt, hordta be az eső a homokot, a földet a központi parkhoz. Ezeket lassan-lassan sikerült korszerűsíteni. – Hogyan emlékszik a megyésítés napjaira? – Tulajdonképpen a plenáris ülés előkészítésével kezdődött a megye területi-adminisztratív átszervezése, és a folyóiratokban, újságokban cikkek jelentek meg, köztük az új megye térképe is, amelyen megyeszékhelyként Csíkszereda szerepelt. Vásárhelyről speciális szervező kollektívák érkeztek Csíkszeredába, és megkezdték a hajdani megyeházán az új megyeszékhely irodáinak kialakítását. Kiverték a falakat és más munkálatokat végeztek. Aztán egyik percről a másikra, amikor bejelentették, hogy mégis Székelyudvarhely lesz a megyeszékhely, az egész csoport átköltözött oda… Daczó Katalin