A gyergyószentmiklósi Mark House Kiadó nem régiben jelentette meg Májai Albert visszaemlékezéseit. A most 84 éves szerzőről tudni kell, hogy több mint 35 éves pályafutása során volt tanár, iskola- és kultúrotthon-igazgató, tanfelügyelő. 1989. november 1-jei leváltásáig pedig 10 éven át a Hargita Megyei Szociális és Nevelésügyi Bizottság elnöke. Azt követően nem vállalt semmiféle közösségi szerepet. 1990 áprilisában helyezték nyugdíjba, azóta szülőfalujában, a nyárádmenti Jobbágyfalván él. Hecser Zoltán könyvismertetője.   Májai Albert a most megjelent kötete révén próbálta feleleveníteni tapasztalatait, rögzíteni mindazt „ami emlékeimben megmaradt, a történeteket, amelyeknek szem- és fültanúja voltam több mint nyolc évtizeden át”. A kötet előszavából idéztünk, de hozzá kell fűznünk azt is, hogy azon történetek, események egy részének a szerző nem csupán szem- és fültanúja volt, hanem szereplője is. S talán ezért is választotta kötete mottójául Széchenyi István egyik írásából merített idézetet: „Sokban csalatkozik az, aki sokat próbál, s többször hibázik az, aki ébren van, mint aki alszik.” A szerző azt állítja, hogy nem szándékozott önéletrajzot írni, mert ahhoz életpályája nem volt annyira színes és jelentős, hogy esetleg felkelthesse az olvasói érdeklődést. „Ez az írás inkább a reflexiók sora, a társadalmi és politikai folyamatokra, amelyeket én magam megtapasztaltam múlt századunk utolsó évtizedeiben” – így Májai Albert. Műfajilag igen nehéz lenne besorolni, ezt a most megjelent kötetet. Memoárnak (emlékiratnak) sem éppen nevezhető, hisz annak szerzője önmagáról és az általa átélt társadalmi eseményekről, emberi kapcsolatairól, más ismert személyek tetteiről, hozzájuk fűződő cselekedeteiről, és az azok általa ismert cselekedeteiről, az ezekhez kapcsolódó saját álláspontjáról számol be. Ugyanakkor a memoáríró vállalja saját szubjektív szemléletét. Ez utóbbi, azaz a szubjektivitása okán akár önigazoló jellegű is lehet. Ugyanakkor az emlékirat különbözik az önéletrajztól abban, hogy elsősorban a közélet eseményeire koncentrál, a naplótól pedig kevésbé személyes és intim jellege miatt. Ilyenképpen valóban nehéz lenne meghatározni, hogy Májai Albert visszaemlékezése az emlékirat vagy az önéletírás műfajába sorolandó-e vagy sem. Talán nem is ez a lényeg, hanem mindaz, amit leír a szerző, s amely révén az olvasó, főleg a fiatalabb generációba tartozó olvasók, közelebb kerülhetnek a múlt század utolsó évtizedeihez, nem úgy általában, hanem jobbára a Hargita megyei politikai-társadalmi élet szerteágazó folyamatainak részletesebb megismerése révén. Nem egy könnyű olvasmány Májai Albert visszaemlékezése, de mindenképpen tanulságos, olyan hiteles eseményeket, történéseket elevenítve fel, amelyeknek sokszor részese, szereplője volt, s azokat sikerül az érdeklődő, az olvasó előtt sallangmentesen tálalnia, úgy, hogy azokhoz nemigen ad hozzá semmit és nem vesz el semmit. Nem azt mondanánk, hogy nem érződik imitt-amott a szubjektív szemlélet, de ez velejárója a memoárírásnak, azaz a memoáríró rendszerint vállalja saját szubjektív szemléletét. Ennek a kötetnek azonban egyik legnagyobb erénye az, hogy nincs átitatva a szerző szubjektív szemléletével. És ezt egy olyan személy állítja, nevezetesen e sorok írója, akinek a karrierje 1969-től errefelé jórészt párhuzamba állítható a Májai Albertével, s akinek módjában állt „élőben” nyomon követni a kötet szerzője pályafutásának egyes állomásait, személyes kapcsolatban is állni vele, sőt esetenként közreműködni is. A dolgok ilyenszerű alakulása okán a recenzens megelégedéssel nyugtázhassa, hogy a szerző emlékezete nem halványult el, nem torzult el, s ez a visszaemlékezés hű tűkörképe mindannak, aminek tanúja és részese volt Májai Albert Hargita megyében a fél emberöltőt felölelő viszontagságos és nehéz időszak során, és aki szorongatott körülmények között megpróbálkozott helytállni, sokszor rákényszerülve a kompromisszumokra, de ezzel együtt és ezen túl cselekvően tenni az itt élő közösségért, megvívni a maga harcát a művelődés és művészet frontján. Újólag nyomatékolandó, hogy ennek a kötetnek a legnagyobb érdeme a történések, az események tárgyszerű, valósághű bemutatása. És mindez azért is hangsúlyozandó, mert az elmúlt esztendők során hazai viszonylatban (de szűkebb pátriánkban is) számos hasonló jellegű visszaemlékezés, krónika, sőt tudományos jellegű tanulmány is megjelent. Ezek között sok olyan van, amelyekre érdemes felfigyelni, ráfigyelni, de olyanok is, amelyek esetében hiányos vagy éppenséggel felületes a „visszatekintés” mélysége. És ma már fogyatkozik azok száma, akik ezelőtt 35-45 évvel nem csupán szemlélői vagy tanúi voltak, ahogy mondani szokták, azoké, akik nem a pálya széléről nézték a mérkőzéseket, s egyre többen vannak olyanok, akik mások, elődeik helyett vagy nevében írják meg egy rövidebb vagy egy viszonylag hosszabb korszak eseményeit. Ahogy mondani szokták, mások emlékeiből élnek. E sorok írója is olvasott, nem kis meglepetéssel, olyan visszaemlékezéseket, amelyek nyomán már-már azon gondolkozott, hogy nem kellene-e megvizsgáltassa magát egy szakorvossal a tekintetben, hogy nincs-e valami gond a memóriájával, emlékezőképességével, azaz nem szenved-e emlékezetzavarban, de aztán megnyugodott, amikor a „krónikaírók” életkoráról értesült. Visszatérve Májai Albert Rezsimek szorításában című kötetére, azt csak ajánlani tudjuk mindazoknak, akik kíváncsiak mindarra, ami végbement megyénkben a XX. század utolsó évtizedeiben, illetve azok számára, akiket érdekelnek a közelmúlt politikai-társadalmi eseményei.