A határok megnyitása a XX. század és az ezredforduló egyik legnagyobb fegyverténye volt. Andau környékét járva nemcsak a híres ’56-os emlékhelyet kerestem fel, de a magyar oldalon többekkel beszélgetve szóba kerültek a határnyitás előnyei és árnyoldalai is. Mikor e sorokat írom, sajnos más okból, de a határ ismét átjárhatatlan. A jánossomorjai templom Italbolt                                                                                                                                      Fotók: Csermák Zoltán Géza-nap környékén e névre keresztelt édesapám jutott eszembe, aki ’56-ban disszidált, s anyámmal kettesben maradtunk itthon. Apám később elmesélte, hogy Andaunál vágtak át a határon, s említette a Hanságon átívelő hidat is. Pozsonyból jövet volt egy kis időm, így útba ejtettem a mára zarándokhellyé avanzsált ipari műemléket. Andau, magyarul Mosontarcsa központjában kapom az eligazítást: „A silónál kell elfordulni balra!” A falutól nem messze egy székely kopjafa, a „Szabadság mérföldköve” emlékeztet a történelmi időkre, a mellette lévő gránit emlékművet az amerikai magyarok állították a forradalom tizedik évfordulóján: ezzel akarták kifejezni az osztrák nemzet iránti hálájukat. Egy nyílegyenes út vezet célom felé, az egész terület a Fertő–Fertőzug Nemzeti Park része, pihenőhelyek, eligazító táblák, magaslesek szegélyezik. Az út szélén számos szobrász is elhelyezte alkotását, a faszobrokat erősen kikezdte az idő, csontvázszerűen merednek a messzeségbe. Egy idős paraszt áll az út mellett, tőle érdeklődöm, hogy helyes irányba megyek-e, ő kézzel-lábbal magyarázza, hogy a híd csak gyalogátkelő, s ha Magyarországra akarok eljutni, körbe kell kerülni. Mikor tudatom, hogy az emlékhelyet látogatom, elmondja, hogy fiatalként élte át a nehéz napokat. Hogy jobban megértsem, igyekszik beszédébe magyar szavakat keverni. Kilenc kilométerre a falutól érkezek meg a hídhoz, s belecsöppenek a történelembe. A faszerkezetet Trianon után építették a Hansági-főcsatorna felett, mivel a határ nem volt tekintettel a birtokviszonyokra, s e létesítmény megkönnyítette az egymáshoz való átjutást. A második világháború után az elűzött németek útjába esett, híressé viszont 1956. november 4. után vált: a köztudatban úgy szerepel, hogy mintegy hetvenezer magyar számára jelentette a szabadság ösvényét. Akkoriban két kotróhajó is dolgozott a csatorna tisztításán, ami szintén megkönnyítette az átjutást. A menekülteket a határ osztrák oldalán meleg étellel és itallal várták, s orvosi ellátást is biztosítottak a tömegnek, viszont sokan nem érhettek célba: az izgalomtól, a kimerültségtől és a hidegtől többen vesztették életüket. Az osztrák Vöröskereszt önfeláldozó munkáját szintén egy emléktábla örökíti meg. A szovjetek november végén robbantották fel a hidat, s negyven évnek kellett eltelnie megújulásához. 1996. szeptember 14-én avatták fel az új átkelőt, néhány tíz méterrel odébb áll az eredetitől, s külsőleg is némileg különbözik tőle. A közhiedelemmel ellentétben az átjáró eredetileg, s most is Magyarországon állt-áll, és az osztrák–magyar barátság szimbólumaként vonult be a XX. századi történelembe. Andau neve sok visszaemlékezésben felbukkan, mégis a hely világszerte egy amerikai újságíró, James A. Michener révén vált ismertté. A Pulitzer-díjas író 1957-ben utazott a helyszínre, s nagyon sok menekülttel készített interjút. Márai Sándor egy Szabad Európa rádiós interjúban is idézi a könyvből a következő mondatot: „A magyar forradalom a világtörténelem fordulópontja.” A kötet magyar nyelven 1957-ben jelent meg Buenos Airesben. Michener lelkesedése tagadhatatlan, de talán az írásra szánt idő rövidsége magyarázza, hogy hőseinek figurája sokszor kidolgozatlan, s a magyar történelemről is elég felületesen szól. A könyv az egész forradalom krónikája, a hídról külön fejezetben foglalkozik, s egy térkép is szolgálja a leírtak megértését. Jó viszont a jellemábrázolása: az Andauról szóló oldalakon felbukkan a csepeli munkás, az úriasszony, a főnemes, s tragédiák soráról is beszámol a szemtanú. Figyelemreméltó viszont, hogy – amerikai létére – nagyon kritikusan szól hazája hozzáállásáról, politikusairól. A mű természetesen angolul is megjelent, s hozzájárult a magyar forradalom nemzetközi népszerűsítéséhez. A hely szelleme felkeltette az amerikai filmipar érdeklődését. Az utazás című, híres, de feledhető film is a környéken játszódik, s a főszerepet, a kemény, de emberséges szovjet tisztet A hét mesterlövész sztárja, Yul Brynner alakította. Nem eshetett nehezére, mivel a színész bölcsőjét az egykori Szovjetunióban ringatták. A magyar származású forgatókönyvíró, Tábori György is beleadott a moziba apait-anyait, a szereposztás pazar volt ugyan, de az ’56-ot a maga rideg valóságában átélő magyarok viszolyogtak a giccses történettől. Elbúcsúzom a híres hídtól, s visszatérek Andauba. A helyi szupermarket előtt minden harmadik kocsi magyar, az üzlet árai igen kedvezők, az akciós termékek az itthoni árszint alatt kaphatók. Kedves magyar pénztáros szolgál ki, s mikor megtudja, hogy nincs kedvezményekre jogosító kártyám, hamar kerít egyet. A bolt előtt egy férfi cigarettázik, a furgonján kétnyelvű felirat jelzi szakmáját: asztalosmester. Beszédbe elegyedek a vállalkozóval, aki elmondja, hogy e szakmát folytatók száma erősen csökkent Burgenlandban, s éjjel-nappal tudna dolgozni, ha bírna. A magyar határ felé tartok, s megállok lefényképezni az egykori vámházat. A finánclak udvarán több katonai teherautó áll, úgy tűnik, sógoraink – ha fű alatt is – semmit sem bíznak „menekültügyben” a véletlenre. A határ közelében szélkerekek tucatjai forognak, mint a motolla. Mikor a nap lenyugszik, félelmetes az egyszerre villódzó piros fények látványa, amelyek a légtér használóit figyelmeztetik a veszélyre. A határon két zordon katona pásztázza látcsővel a magyar oldalt, s néhány járművet tessék-lássék módon igazoltat is. Jánossomorja néhány kilométerre fekszik a határtól, egykor virágzó településnek számított, a fuvarosai Bécsig vitték a mezőgazdasági terményeiket és a szénát. A fejlődést a második világháború akasztotta meg. Lakói viszont ugyancsak kivették részüket az ’56-os éjszakai vándorok megsegítésében, a település Tarcsai utcáját egykor menekülők útjának nevezték általában. Lőrincz György polgármester szerint viszont az útra kelőkről keringő számok helyenként sántítanak. A község vezetője – egykori szemtanúkra hivatkozva – tíz-, tizenötezerre becsüli az andaui hídon átkelők számát, viszont hozzáteszi, hogy Andaunak e történelmi legenda igazán jó promóciót jelent. Mivel a határvédelem a forradalom alatt teljesen szétesett, s csak az orosz bevonulás után kezdték újjászervezni, a határ november végéig viszonylag jól átjárható volt, s még a következő év január-februárjában is voltak sikeres próbálkozók. Jánossomorján, az akkori Pusztasomorján is mintegy ötezer ember haladt át. A polgármester végezetül egy történetet is megoszt a trianoni határmeghúzás visszásságairól. Egykor a helyi termékek szállítását Hegyeshalomba és Bécsbe egy kis gazdasági vasút segítette. Végállomásán egy csárda is épült, ahová a parasztok, vasutasok betérhettek egy áldomásra és meleg ételre. A térképészek felületessége következtében a restin, pontosabban a kemence ajtajánál haladt keresztül az országhatár. Ha a kocsmárosné be akarta tenni a kenyeret a sütőbe, mindig „határsértést” követett el. A kemence ma is áll, de a bajor tulajdonos mereven elzárkózik attól, hogy a történelmi anomália iránt érdeklődők megzavarják a nyugalmát. Minden település legfontosabb információs központja a templom és a kocsma. Mivel a Szent Istvánnak szentelt barokk templom már zárva van, így az utóbbiba térek be. Tűzről pattant kiszolgálómenyecske tartja szóval a betérőket, jó a hangulat. Egy sör mellett beszélgetek L.-sal, a helyi bolt dolgozójával. Elmondja, hogy a fiatalok – a családi támogatások következtében – kezdik megtalálni számításukat, a helyi ingatlanárak is jelentősen emelkedtek, s az új gépjárművek is megjelentek. A község rendezett, játszótere igazi gyermekcsalogató. Viszont sokan a határ másik oldalán keresnek megélhetést, a fiatalok java része ingázik, itthon iparost nagyon nehéz szerezni. Az átlagbér odakint ezer euró körül van, s általában hivatalosan foglalkoztatják a dolgozókat. Persze rémtörténetet is citál, amikor a szőlősgazdánál az egyik magyar munkásnak a vessző verte ki a szemét, s munkaadója azonnal kijelentette. Most folyik a per a lelketlen osztrákkal. Kitér arra is, hogy román vendégmunkások bérelnek házakat a faluban, sokszor húszan is élnek egy fedél alatt, és innen járnak át Ausztriába dolgozni. Higiénés szokásaik sokszor megbotránkoztatják a helyieket. Másnap reggelimet a Walter pékségben fogyasztom el, elegáns, tiszta üzlet, az árak is normálisak. Nagyon sokan járnak át a szomszédból is a finom falatokért, a bolt reggel négykor nyit, így ki tudja szolgálni az ingázókat. Reggel hét van, kávémat szürcsölve az ablakból figyelem az utat, sorban haladnak el az autók, motorbiciklik és munkagépek Ausztria felé. Elkezdődött a nap a határ mindkét oldalán.

Csermák Zoltán