Az asszonyoknak a háborúk idején elsősorban a hátországban kellett helytállniuk: megművelniük a földeket, nevelniük a gyermekeket, néha viszont frontközelbe kerültek: ápolónőként, a sebesült férj látogatására, szerelmes asszonyként, vagy, mert éppen lakóhelyük vált háborús övezetté. Ezúttal elsősorban ápolónők emlékét idézzük, azon sajnálkozva, hogy róluk talán még kevesebbet tudnak rokonaik, mint a katonatörténeteket gyakran felidéző férfiakról.

[gallery ids="3589,3590,3591,3592"] Sebesült honvédjeink „A csíkszeredai közkórház igazgatósága tisztelettel kéri azokat az úrhölgyeket, akik a vöröskereszt egylet ápolónői tanfolyamán résztvenni óhajtanak, hogy f. hó 23-án d. e. 11 órakor a sebészeti osztály vezetőjénél megbeszélés végett megjelenni szíveskedjenek” – hirdette 1914. augusztus 22-én, alig néhány héttel a háború kitörése után a Csíki Lapok. – Ezekben a napokban minden magyarországi városban, így Csíkszeredában vagy Gyer­gyó­szentmiklóson is hasonló tanfolyamok indultak – véli Nagy József gyergyóremetei hadtörténész. – Ezek a vöröskeresztes ápolónői tanfolyamok hathetesek voltak, és az elvégzéséről oklevelet kaptak a résztvevők. Mivel a frontról számtalan kórházba kerültek sebesültek, s így Csík vármegyei kórházakba is, szükség esetén behívták szolgálatra a tanfolyamot végzett ápolónőket. Ez a helyzet társadalomtörténeti vonatkozásban is érdekes, mert például Gyer­gyó­szentmiklóson és Csík­sze­redában az úrihölgyek, a fő­is­pánné, a szolgabíró- vagy a pol­gármester-feleségek elsőként jelentkeztek a tanfolyamokra, és így olyan terek, olyan helyzetek keletkeztek, amilyenek korábban nem, mégpedig, hogy az úrihölgy és a szegény leány együtt tevékenykedett. „Nap-nap után óriási tömeg várja az érkező vonatokat, melyek mindegyike hoz megsebesült honvédeket. A közönség lelkesen ünnepli őket. Korházi ápolásról széleskörű gondoskodás történt. Kitűnő se­bész­főorvosunk, dr. Hirsch Hugó éjjel-nappal sebesült honvédeink mellett van és a gyógy­kezelésben önfeláldozóan segédkeznek az általa kiképzett úrnőink, mint önkéntes ápolók” – támasztja alá Nagy József véleményét a Csíki Lapok 1914. szeptember 7-én megjelent beszámolója, ugyanis az úrinők példaadását a következő időszakban számosan követték. Péter Erzsébet és társai Ápolónők a különböző városok polgári és katonai kórházain kívül a front mögötti tábori kórházakban is dolgoztak, míg az első vonal mögötti elsősegélyhelyeken, ahová a harctérről a sérülteket bevitték, főként szanitécek foglalkoztak a sebesültekkel. A tábori kórházak és az elsősegélyhelyek mobilisak lévén, elhelyezkedésük a frontvonalhoz igazodott. Nyugat-Európában az első világháború idején alkalmaztak először tömegméretekben nőket a sebesült katonák ápolására. Munkájuk elismerése fontos lépés volt a női nem emancipációjában. Péter Erzsébet, az ápolónők egyike, a sorozatunk előző részében bemutatott csíksomlyói Péter család tagja, akinek egy időben három fivére is volt a harctéren, ferences harmadrendhez tartozó nővérként szolgált ezekben az években különböző tábori kórházakban. Őszinte tekintetű, fehér fityulás lány portréját mutatja unokahúga, a csíksomlyói János Anna, aki sosem látott nagynénjétől még egy Páduában vásárolt újságtartót őriz. – Annyit tudok róla, hogy egyik frontról a másikra helyezték, Olaszországban is megfordult, s ott tbc-t kapott. Hazatérése után, 26 évesen meghalt – mondja, megjegyezve, hogy az 1896 körül született Péter Erzsébet Csíksomlyón, a szülei sírjában nyugszik, de a sírkövön név szerint nem szerepel. „Küldök egy nagyon rossz felvételt, ne ijedj meg tőle... a sebesültekkel vagyok levéve” – írta 1915-ben a front közeléből a csíkcsicsói Kopacz Magdolna nyolc évvel fiatalabb húgának, Ágnesnek. Magdolna akkor éppen 27 éves volt. A faluban élő Kopacz-rokonoktól tudjuk, hogy a háború után a budapesti Pál Mihályhoz ment férjhez, és nővérként dolgozott a 12. kerületben. 1975 körül halt meg. Önkéntes ápolónők kitüntetése Az önkéntes ápolónők kitüntetéséről Ferencz Szalvátor királyi herceg, a monarchia Vö­rös­ke­reszt-egyletének véd­nök­he­lyettese gondoskodott, aki a „katonai segélyügy körül kifejtett kiváló érdemeik elismeréséül” nyújtott át kitüntetéseket, s ezekből vármegyénk úri­hölgyeinek is jutott. A Vöröskereszt ezüst díszérmében részesült például Bochkor Piroska, a csíksomlyói Bochkor Károly jogász, egyetemi tanár egyik lánya. A csík­szentimrei születésű Sándor László budapesti rendőrtanácsos felesége, Korposs Irma pedig a Vöröskereszt hadiékítményes díszérmét vehette át többéves, betegápolás terén kifejtett buzgalmáért. Becze Imréné a fronton Fejér Sándor alispántól kért 10 napi szabadságot Becze Imréné Mártonfi Anna, a csíkszeredai polgári leányiskola tanítónője 1914. december 3-án, amikor férje, a felcsíki járás főszolgabírója a fronton súlyosan megbetegedett. (Román Állami Levéltár, Csíkszereda, 7-es Fond Főispáni iratok, 4-es leltári szám, Alispáni hivatal, 319/1915-s ügycsomó). „(...) férjem oly súlyos beteg – írja december 14-én Becze Imréné –, hogy az orvosok véleménye szerint az ungvári kórháztól sem haza nem szállíthatom, sem magára nem hagyhatom, kegyeskedjék nekem a karácsonyi szünidőig szabadságomat meghosszabbítani.” Mivel igazgatónője, Császár Jolán is megerősítette, hogy „a tantestület által végzett rendszeres helyettesítéssel sem a növendékek, sem az ő tantárgyai hátramaradást nem szenvednek”, az alispán engedélyezte a szabadság meghosszabbítását. 1915. január 8-án Becze Im­réné Budapestről távira­tozott: „Tegnap ota Imre ála­pótában kedvező fordulat mutatkozik orvosok véleménye szerint legalab egy hétig maradnom kell nehogy távollétem izgalmat újabb lázas állapotot okozzon kérem szépen január tizenhatodikáig szabadságom meghosszabbítását szíves üdvözlettel Beczéné”. Az alispán ekkor újabb egyheti szabadságot engedélyezett, és Becze Imre, a többszörösen kitüntetett népfölkelő főhadnagy túlélte a háborút, de nem sokáig élvezte a békét. A háborút követően ugyanis repatriált az egész Becze család, Becze Antal korábbi csíkvármegyei alispán minden utóda. „Eladták mindszenti házukat és vele a földeket, amelyek ha nem szolgáltak is rá a »latifundium« és »kastély« minősítésre, mégis tisztességes vagyon volt, mihez hasonlót odakint szerezniük még akkor sem sikerülhetett volna, ha kétévi vagonlakás után az apa – Imre – gyászos véget nem ér. Felesége állást kapott ugyan és nagyobbik fia a nemzeti bank tisztviselője lett (gyermektelenül halt el fiatalon), de a kisebbik fia munkahiány miatt végleg az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le.” (Dr. Nagy András: Városkép és ami hozzá tartozik) Daczó Katalin

Száz év távlatából szemlélve a nagy háború éveit, egyre világosabban látszik, hogy milyen jelentős társadalmi változások történtek a világégés következtében a női és férfi munkamegosztás, a nők emancipációja terén is. Sorozatunk néhány részében a nők szerepvállalásával foglalkozunk, asszonyok történeteit mutatjuk be. Várjuk ezzel kapcsolatban is olvasóink jelentkezését a daczo.katalin@hargitanepe.ro címen, vagy a 0752–304985-ös telefonszámon.