borús égbolt
Nincs megengedve
Elborzasztó, de egyben nagyon elgondolkoztató statisztikai adatok kerültek napvilágra a napokban a francia és a brit sajtóban. A számok az uniós agrárium egyik legerősebb, legnagyobb EU-s támogatásban részesülő, a mezőgazdászok befolyása és érdekérvényesítése terén is legdominánsabb tagállamairól villantanak fel képeket, ám ezúttal az érme másik, kevésbé csillogó oldaláról. Angliában és Walesben 2013 óta idén júniusig a tejtermelő gazdaságok 10 százaléka, összesen 1040 farm ment csődbe. De Franciaországban sincs kolbászból a kerítés, a farmokat terhelő bankkölcsönök törlesztése, a tej- és húsértékesítési árak évek óta tartó mélyrepülése a francia farmereket is óriási kihívások elé állítja. Ezt pedig egyre kevesebben tudják elviselni: az eladósodottság, az egzisztenciális problémák és a gazdálkodás társadalmi megbecsülésének elvesztése miatt a 2008 és 2015 közötti esztendőkben átlagosan kétszáz francia gazda vetett véget önkezével életének, öngyilkosságot pedig évente hatszázan kíséreltek meg. Zömében állattartók, mégpedig a fiatalnak mondható, 35–40 éves korosztályból. Érdemes belegondolni, hogy ha Európa egyik legmodernebbül gépesített agráriumában, a fejlett mintafarmok, erős és jól szervezett mezőgazdasági szövetkezetek, világhíres sajtok és nemesített húsmarhák, juhok hazájában egy napra három sikertelen kísérlet, két napra pedig egy öngyilkosság jut, akkor a felszín alatt nagyon-nagy bajok vannak. A francia hatóságok tavaly már telefonos lelkisegély-szolgálatot is létrehoztak az öngyilkosságot fontolgató gazdák számára: a lehetőséggel tavaly 1200-an, idén januárban pedig már több mint 250-en éltek – számoltak be a híradások.
Hogy Romániában, a mezőgazdaságból élők körében eluralkodott elkeseredettségben évente hányan gondolnak vagy jutnak el ténylegesen a sikeres vagy sikertelen öngyilkossági kísérletig, őszintén, nem tudom, nem találtam adatokat. Valószínűleg, az állami intézetek sem gyűjtenek ilyen adatsorokat. Pedig az önmegtagadók sorába tartoznak azok a gazdák is, akik lassú méregként inkább az alkoholt választják, mások a gazdaság felszámolását, a városi életet vagy a külföldi kenyérkeresetet. De ha az egymillió – pár hektáros, egy-két tehénkés – kisgazdálkodóból, vagy akár a több ezer hektárt művelő, tejet, húst több száz vagy több ezer állattal termelő farmer közül évente csak néhány jut el a döntésig és a végzetes cselekedetig, már az is sok. Pedig bajból, gondokból így is van elég: főleg, ha a romániai – ezen belül az erdélyi, székelyföldi – gazdálkodók helyzetét a francia vagy akár az angol gazdákéhoz hasonlítjuk. Elavult, hiányos géppark, elaprózott parcellák, alacsony üzemméret, alacsony hatékonyság, magas termelési költségek, nem létező vagy gyenge lábakon álló, tőkeszegény és a gazdák bizalomhiányával küzdő mezőgazdasági szövetkezetek, alacsony árak, szervezetlen piacok, a felvásárlók kénye-kedve által diktált termékértékesítés, támogatásfüggőség, rendezetlen tulajdonviszonyok, érdektelen állam, káosz, kiszámíthatatlanság és kuszaság a jogszabályokban és a támogatás-politikában egyaránt. Csak a havonta befizetendő számlák azok, amik a hazai gazdálkodóknak is biztosan, napra pontosan érkeznek…
A gazdák ilyen körülmények között Romániában is évek óta két út előtt állnak, két nagy dilemma közül választhatnak: fejlesztésekre költeni, felzárkózni, nagyobb üzemméretekben termelni, vagy szerényebb jövedelemelvárásokkal, a takaróig nyújtózkodva, kis családi gazdaságnak maradni. Egyik út sem könnyű: aki fel akar zárkózni, angol, német vagy francia mércével akar versenyképes lenni, költséghatékonyan termelni, akkor éveken át kell masszívan beruházásokra, fejlesztésekre költenie. Saját tőkéből, pályázati pénzekből, bankhitelekből több százezer és millió eurókat gépekre, földekre, tárolókra, épületekre, vegyszerekre, technológiákra, csomagolókra fordítani, majd a termékek értékesítésére, megismertetésére, piackeresésre költeni. Aki beáll ebbe a csárdásba, annak járnia kell. És jól kell csinálnia, amit csinál, a teljesítési kényszerben ugyanis nincs szünete, nincs megállása. Egy esztendő alatt is sok pénzt lehet keresni, de sokat is veszíteni.
A másik választás a családi gazdaság. Az óvatosabb, lassúbb, kisléptékű fejlesztés, jobbára a család saját belső erőforrásaira támaszkodva. És a sok munka. Olyan gazdálkodási forma, amelynek tájainkon múltja, hagyománya, és – ahogy a kézműves sajtkészítőket, a lekvár- és gyümölcsfeldolgozókat, a méhészeket, a levendula- és gyógynövénytermesztőket, a házba betoppanó vendégeket pityókás kenyérrel és ordával, szalonnával kínáló esztenásokat elnézem – jól csinálva, kellő alázattal és józan paraszti ésszel szemlélve jelene és jövője is lehet. Mert hiszem, hogy az emberarcú gazdaságoknak, a tiszta, nyugalmat árasztó tájaknak, egészséges élelmiszereknek mindig meglesz a maga fogyasztótábora. Csak merjük hinni, lehetőségeinket felismerni. És a kitűzött apró célokért konokul dolgozni. És ne akarjunk hirtelen meggazdagodni, mert ebből azt nem lehet. De élni, a családot becsülettel és tisztességgel eltartani, gyermeket nevelni és iskoláztatni, igen.
Mi, székelyek, mindent csak kicsiben tudunk elképzelni. Épp ezért a bukás sem akkora. Mindig fel lehet állni, újra lehet kezdeni és jobban, ügyesebben csinálni – mondta nékem nemrégiben egy mezőgazdasági fejlesztéseiről ismert Hargita megyei település polgármestere. Egy bivalytartó azt mondta: azért nem hagyja abba, mert magának ő azt nem engedélyezte. Mi se adjuk fel, nekünk az nincs megengedve.
Domján Levente
 cm.jpg)
