Lavinia Bălulescu kiváló publicista és szerkesztő. A hétköznapokban. Amikor teheti, amikor valóban szabad és felszabadult pillanatokat él át, azonban verset és prózát egyaránt ír. Azt tervezi, hogy a továbbiakban is ír verset, de szeretné kipróbálni magát – tartósan – a rövidprózai műfajokban. Személyesen nem találkoztunk. Korábbi levelezéseinket követően – épp Bartis Attila egyik regényének román fordításáról és annak fogadtatásáról volt szó – bátorkodtam megszólítani Laviniát, aki lakonikusan, óvatosan és őszintén fogalmazva küldte el válaszait elektronikus levélben. [caption id="attachment_75592" align="aligncenter" width="720"] Fotó: Gabriel Amza[/caption] – Milyen családból származik? Városi vagy vidéki gyökerei vannak? – Szörényváron születtem, amelynek ma Drobeta-Turnu Seve­rin a hivatalos neve (Krassó-Szörény megye székhelye 1968 óta). A szüleim mindketten, sőt a mindkét oldalról való nagyszülők is ebben a városban éltek felnőttként. A családunk Szörényvárról és Krajováról származik. – Hol végezte közép- és felsőfokú tanulmányait? – Szülővárosomban érettségiztem matematika-informatika szakon, de egyetemen a humán szakirány felé váltottam, hiszen a temesvári Nyugati Egyetemen újságírás–angol szakon szereztem diplomát. – Költőként, szépíróként, esszéíróként egyaránt nyilvántartják, napi írott sajtóban is gyakran felbukkan a neve, de ott látni rangos irodalmi eseményeken, fesztiválokon egyaránt. Egy romániai fiatal írónak manapság van-e esélye szabadúszóként élni és alkotni? Vagy csatlakozni kell valamely szerkesztőséghez? Kötelező Bukarestben is beállni a járomba? – A 2018-as évnek az őszén lesz tíz éve annak, hogy végeztem az egyetemen, és szintén tíz éve, hogy felvettek az Adevărul napilaphoz főállásba. Kezdetben Temesváron dolgoztam, ahol végigmentem a ranglétrán, kezdetben riporter voltam, aztán szerkesztő, később főszerkesztő-helyettes és főszerkesztő az újság regionális változatainál (Adevărul de Seară, Adevărul de Vest). Hat éve élek Bukarestben, ahová a lapnál betöltött munkaköröm végett költöztem át. A tudósítói rovatnál dolgozom, ahol előbb segédszerkesztő voltam, most koordinátor vagyok, amely munkát Cezar Pădurariu kollégámmal felváltva, megosztva végezzük. Természetes, hogy mindezekből kifolyólag nagyon kevés szabadidőm marad a legfontosabb szenvedélyre, az írásra. Ez idáig három könyvem jelent meg, két verskötet és egy regény. Visszagondolva, fel sem tudom fogni, hogyan sikerült, hogyan jutott mindezekre idő. A szépíró számára a létezés majdhogynem elképzelhetetlen Romániában, ha kizárólag abból akar megélni, hogy alkot. Talán néhány ilyen íróember él mindössze nálunk, akiket a fél kezemen meg tudok számolni. Én is erről álmodom, képes lennék minden más elképzelést feladni, csakhogy az írásnak élhessek. Azonban soha nem volt bátorságom ezt a lépést megtenni. De egyszer hátha... Ki tudja? – Szülővárosa fontos dunai kikötő volt, ma is az. Milyen hangulatot áraszt? – Nem járok túl sűrűn haza, nincsen túl erős kapcsolatom az ottaniakkal – a rokonaimat leszámítva –, de azt érzékelem, hogy olyan hangulatot áraszt a hely, olyan mostanság ez a város, ahol az embernek nem lehetnek túl merész anyagi és kulturális perspektívái, jelentős a munkanélküliség, és remény sem mutatkozik arra, hogy komoly fejlesztések, befektetések következzenek itt be, erősen visszahanyatlott, úgyszólván felbomlott az ipar. Szörényváron ősszel az emberek legnagyobb gondja ma is az, hogy képesek lesznek-e kifizetni majd a téli fűtést. – Temesváron is élt, több éven át itt tanult és dolgozott. Érzett-e jelentős változásokat, amelyek a kilencvenes, illetve a kétezres évek legelején következtek itt be? – Nyolc évig éltem ott, s bevallom, ezek voltak életem legszebb évei. Elköltözésem óta is gyakran visszajárok, és mindig feltöltődöm, kellemes élményekkel jövök el onnan. Sajátos hangulata, egészséges légköre van, egyéni kulturális kisugárzása, amelyet akkor ismertem fel valójában, amikor elköltöztem azokról a tájakról. – A fővárosban tud-e élő kapcsolatot fenntartani a magyar kultúrával? Itt a Magyarország irányából besugárzó eseményekre, művészeti programokra és a romániai magyarság művelődési életének, irodalmának, színjátszásának, zenéjének hatásaira gondolok… – Eléggé túlterheltek a hétköznapjaim, mint ahogyan a másoké is, gondolom. A sajtómunka lefedi a mindennapjaimat, túl ezen pedig nagyok itt a távolságok, igen zsúfolt ez a város, amely arra késztet, hogy a szabadnapokon bezárkózzál a lakásodba. Mindezeket a saját bőrömön is érzem, úgyhogy nem viszem túlzásba a bukaresti kulturális életben való fennforgást. Azt sem tudom, mikor vettem részt legutóbb – példaként említem – csak úgy, saját kíváncsiságból egy könyvbemutatón. Ellenben kíváncsi olvasó vagyok, szenvedélyes mohósággal olvasok, így kerültem – sajnos csak érintőlegesen – kapcsolatba Dragomán György és Bartis Attila írókkal, akik ugyan Magyarországon éltek, de kamaszkorukban telepedtek át innen, mindketten Marosvásárhelyről, úgyhogy ismerős az az élményanyag, amely megmutatkozik az írásaikban. Be kell ismernem, hogy – sajnos – nem tudok túl sokat a kortárs romániai magyar irodalomról, az itt élő alkotókról, de nagyon szeretném bővíteni a vonatkozó ismereteimet. – Soha nem élt székelyek között. Milyen a székely Ön szerint, amikor kívülállóként szemléli őket? – Egyetlenegyszer, egy kirándulás alkalmával jártam ott, s mindössze egyetlen napot töltöttem a Székelyföldön. Úgyhogy nem lehetnek túl valós és mély benyomásaim. Úgy láttam, hogy szép vidék, vonzza a turistákat, s ilyen értelemben nem ártana hatékonyabban népszerűsíteni, és olyan emberek lakják, akik nem különböznek túlságosan tőlünk, néhány fontos jellegzetességet leszámítva. Ők is jó emberek! – Van-e, lehet-e esély itt az autonómiára? Mit gondol, nem lenne célszerűbb az ország közigazgatási átszervezése a történelmi régiók kereteiben – Bánát, Olténia, Máramaros, Dobrudzsa –, oly módon, hogy ezáltal is érvényesüljenek a sajátos hagyományok? Vagy megfelelőek az eurorégiós tartományok, a fejlesztési régiók, amelyek újabban kezdik felülírni bizonyos szempontból az 1968-ban létrehozott megyerendszert? – Ezekben az években, amióta a sajtóban dolgozom, mások hibáit látva, rájöttem, hogy sokkal szerencsésebb, ha nem nyilatkozik az ember olyan dolgokról, amelyekhez nem igazán ért, s amelyek kiesnek a saját szakterületéből. Úgyhogy ebben az esetben én nem igazán tudok hozzászólni a Székelyföld feltételezhető autonómiája kérdéséhez, és a történelmi régiók ügyéhez sem. – Hogyan látja a jövőt? Milyen lesz ez az ország tíz, esetleg húsz év múlva? Nyugdíjasok és hivatalnokok állama lesz itt? Gondolt-e arra esetleg, hogy huzamosabb időre vagy végleg elhagyja az országot? – Nem tudom, nem is sejtem, hogy mit tartogat a jövő, egyelőre az a legfontosabb – úgy hiszem –, hogy amikor hívnak, éljünk a választási jogunkkal, fejezzük ki szándékunkat, hogy jobb sorsot szeretnénk, hogy arra vágyunk, itt is forduljanak jobbra a dolgok. Itt az egyszerű, hétköznapi életünkre gondolok. Próbáljunk meg jobbnak lenni, ne pedig folyton a kiskapukat keressük. Ez lenne az ildomos. Ami a kivándorlást illeti, sokszor gondoltam rá, gyakran foglalkoztat. Nap mint nap. – Íróként, értelmiségiként mi az ars poeticája? – Különösebb hitvallásom nincs. Én úgy gondolom, hogy minden alkotónak az az egyik fő feladata és törekvése, hogy megtalálja azt az egyéni hangot, amelyre szüksége van az önkifejezéshez. – Ünnepli-e, s ha igen, hogyan tartja meg a centenáriumot? – Látván, hogy mi történt a közelmúltban, amikor a csendőrség olyan mennyiségű könnygázt vetett be a tüntetők ellen, hogy utána sokan kórházi ápolásra szorultak, egyáltalán nem mondhatok erre jót, nem igazán ünnepi időszakot élünk idén. Az a jó a százéves évfordulóban, hogy nem feltétlenül erre az évre kell gondolnunk, hanem a többi esztendőre is, amelyekben voltak azért szebb pillanatok. Simó Márton