Új kötetének* Az Olvasóhoz intézett sorai fölé kultúránk két óriásától választ mottót Komoróczy György. „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzetnek.” (Kazinczy Ferenc) és „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” (Bessenyei György) „Szomorú tapasztalat a társaságban, hogy rossz magyarsággal beszélni nem vétség, de jaj annak és szánakozó mosoly kíséri azt, aki nem kifogástalanul beszél angolul, franciául, németül. Holott éppen nem »szükséges«, hogy valamely idegen nyelvet teljesen hibátlanul beszéljünk, jó és tiszta magyarsággal beszélnünk azonban legalábbis illik, ha már nem tartjuk szent kötelességünknek” – idézi Tolnai Vilmost (1929-es Magyarító szótára kapcsán) kilencven éve kelt recenziójában Fábián István, majd hozzáfűzi: „Közfelfogás szerint tehát nem bűn, ha valaki nem beszél tiszta magyarsággal. Ennek az a következménye, hogy aki nem beszél jól magyarul már születésétől kezdve, akinek fáradnia kellene, hogy tisztán beszéljen, nem fárad, nem erőlködik, mert a közfelfogás nem kényszeríti rá. Úgy látszik, a magyarság nem becsüli már nyelvét, kiveszett belőle az önérzet, ami kényszeríthetné a nem tisztán beszélőket nyelvünk teljes elsajátítására. Sőt a tisztán beszélők is majmolják a rosszul beszélőket. Erre a szomorú jelenségre céloz Tolnai előszavában. Azt már nem is meri kérni, hogy szent kötelességnek tartsuk a tiszta beszédet, megelégszik azzal is, ha illendőnek látjuk.” Érdemes eltöprengeni, csaknem száz év teltén: hol is tartunk ma... Kazinczyék óta üdvös egyszerre ortológusnak és neológusnak lennünk; kultúránk, közéletünk, irodalmunk lelkiismeretes művelői szüntelen kötelességgel munkálkodtak és munkálkodnak ma is nyelvünk pallérozásán. Az elektronikus sajtó térhódításáig, az internetes lapok, portálok megjelenéséig csaknem minden tisztességes újság, folyóirat feladatának tekintette az olvasók köz­érthető tájékoztatását nyelvünk állapotáról; a helyes beszéd, a fogalmazás és a helyesírás tematikája a mindenkori lappolitika homlokterében állt. A napilapokban hetente olvashattunk rövid jegyzetet, jól megírt, élvezhető cikket, ha nem is mindig Kosztolányi Dezsőhöz mérhető stílusú szövegeket, amelyek szerzői mégis a költő felfogásának megfelelően „legjobb tudásuk szerint arra vállalkoztak, hogy az irodalom és az élet között az űrt betöltsék, hogy társadalmi úton ébresztgessék a nyelvünk iránt lankadó szeretetet...” Az erdélyi magyar sajtóban talán Murádin László és Komoróczy György nyelvművelő rovata bizonyult a leghosszabb életűnek, a rendszeresen megjelenő cikksorozatok időíve fél évszázadot ölel fel – áll a könyvet szerkesztő Sarány István Előszavában. – Komoróczy György az 1968-ban alapított Hargita napilapban indította nyelvművelő rovatát, és heti rendszerességgel jelentkezett egészen a közelmúltig. Kapcsolata azonban nem szűnt meg a lappal és olvasóival, időnként – többnyire a nyelvünkhöz, a magyar nyelvműveléshez kapcsolódó események táján – jelentkezik írásaival. Rovatának általa megfogalmazott célja a magyar nyelvvel kapcsolatos ismeretek terjesztése, a nemzeti tudat ébren tartása és erősítése, felkelteni az olvasók figyelmét és érdeklődését a nyelvi kérdések iránt, „mert jó, ha az anyanyelvet is tanuljuk, nemcsak tudjuk!”. Komoróczy György átfogja az erdélyi, székelyföldi beszélt nyelv legsérülékenyebb területeit, egyszersmind igyekszik „megfelelni a korszerű ember- és nemzetközpontú nyelvművelés elvárásainak is”. A szövegek szűkebb pátriánk nyelvhasználatának három, súlyosnak tartott bajának orvoslásával foglalkoznak: a román nyelvi hatásokkal, a Budapestről érkező túlzott angol nyelvi hatásokkal és az egyre szélesebb körben eluralkodó szlenggel. A szép beszéd, veretes írás iránti igényt pedig belülről jövő igényként határozza meg. Tudományos rigurozitásuk, közérthető nyelvezetük mellett ez a belső igény adja meg írásainak sajátos hangulatát. Ezek az ismérvek magyarázzák azt is, hogy Komoróczy György nyelvművelő sorozata bizonyult a hazai magyar sajtóban a leghosszabb életű rovatok egyikének – zárja ajánlását a szerkesztő. A szerző maga így vélekedik fentebb jelzett eligazításában: „Hazai jeles nyelvművelő nyelvészek azt tartják: Erdélyben ma a nyelvművelés küzdelem a magyar nyelvért. Mert ha a hivatalos román nyelvpolitika, államnyelvi dominancia, a magyar nyelv hszanálhatósága és állapota összefüggésében vizsgáljuk a kérdést, Romániának még jócskán akad javítanivalója (Erdély több térségében már rég regionális hivatalos nyelv kellene legyen a magyar). A nyelvi jogsértés csimborasszójának tekinthető az a rémuralom éveire emlékeztető gyakorlat, mely szerint kívülálló – a magyar nyelvet nem ismerő – figurák az igazságszolgáltatás segítségével üldözik a közigazgatás néhány magyar kifejezését (önkormányzat, városháza, községháza). Jó volna, ha a nyelvi harcban számítani lehetne hazai magyar poklitikusaink anyanyelvi tudására és kiállására is.” Mindezekkel együtt Komoró­czy György könyve nem csupán a nyelvi mívesség hasznos produktuma. Hanem (amennyiben a gerinc esztétikai kategória is) a lélek szépségének kedves megnyilvánulása az írás szívdobbanásaiban. Hiszen minden mondatával tanít, nevel; és gyönyörködtet. Szerényen, mégis jól láthatóan emeli magasra emberi méltóságunk, tisztességünkre kényes önérzetünk tisztán megőrzött zászlaját. Vésd hát eszedbe; és állj alá magad is, olvasónk! Bölöni Domokos * Komoróczy György: Könnyű Katát táncba vinni. Anyanyelvi ismeretterjesztő írások, Europrint Nagyvárad, 2018.