Mirela Cara családi okokból kifolyólag került Sepsiszentgyörgyre, újságíróként vállalt munkát. Bár férjével együtt kiválóan beilleszkedett, mégsem készül huzamos ideig itt maradni. Nem a háromszékiekkel, nem a székelyekkel és nem Székelyfölddel van baja, hanem az országgal. Külföldön szeretné folytatni. Ezt a helyet azonban szívébe zárta, szívesen beszélt az itt eltöltött évekről és azokról a meghatározó élményekről, amelyek tájainkon érték. [caption id="attachment_74349" align="aligncenter" width="694"] Fotó: Simó Márton[/caption] – A múlt felől közeledjünk a jelenhez. A „gyökereire” lennék kíváncsi. – Az ország déli részén, a Duna partján elhelyezkedő Olteniţa nevű kisvárosban születtem, Călăraşi megyében. Ezt azért hangsúlyozom folyton, hogy elkerüljem azokat a félreértéseket, amelyek akkor születnek sokakban, amikor kimondom szülővárosom nevét: sokan Olténiára gondolnak. Ez főként azért fontos, mert apai ágon bolgár családból származom. Hivatalosan tehát városi vagyok, de amikor ezt mondom, akkor mindig a vidéki környezet idéződik fel bennem, az a falu, ahol anyai nagyanyám élt, s ahol én, négy leány-unokatestvéremmel minden olyan csínyt elkövettem, mindent átéltem, amit általában a falusi gyermekek szoktak. A lelkem mélyén parasztlány vagyok, s erről úgy beszélek, mint valami privilégiumról. – Hol végezte a tanulmányait? – A Bukaresti Egyetem Bölcsészkarán diplomáztam, európai kultúra tanulmányok szakon. Később angol nyelven mesteriztem ugyanott, a Politikatudomány Kar nemzetközi kapcsolatok szakán, de soha nem tettem záróvizsgát. Ez a képzés totális kiábrándulást jelentett számomra. Egyebet nem mondok róla, mert akkor mélyen belemerülök a hazai oktatási rendszer végtelen bírálatába, s ennek itt és most nincs semmi értelme. – Mióta él Sepsiszentgyörgyön? Ez véletlen vagy tudatos döntés volt? – Majdnem négy éve, 2015 januárjában költöztem a városba. Itteni letelepedésem részben szándékos, és ugyanakkor véletlen is. Akkor jártam itt először, amikor a férjem még csak a barátom volt. Amikor leszálltam a vonatról, mindjárt megállapítottam, hogy az utazásom vonalán a sepsiszentgyörgyi vasútállomás a legtisztább. Aztán ez a kapcsolat egyre komolyabb lett, összeházasodtunk, és állandó lakosként költöztem ide. Nagyon gyorsan megszerettem a várost, a stílusát, a kinézetét. Mindig nehéz szívvel utaztam el innen. Ma is nagyon szeretem Sepsiszentgyörgyöt. Magamban azt mondom, hogy „cosy”. Általában nem szeretek anglicizmusokat használni, de értelmezésem szerint ez a szó magában foglalja azt, hogy otthonos, barátságos, lakályos és meghitt – ezek a tulajdonságok jellemzik ezt a várost, ahol élek. Amikor családot alapítottunk, mindjárt felvetődött a kérdés, hogy hová, merre tovább innen? Mindketten arra gondoltunk, hogy Bukarestben lenne jó élnünk ahhoz, hogy megfelelő munkát találjunk. Ekkor következett be az a véletlen, amelyet korábban említettem: felfigyeltem egy hirdetésre, amely arról szólt, hogy az Observatorul de Covasna (Kovászna Megyei Figyelő) munkatársat keres, úgyhogy megpályáztam ezt az állást, és maradtam Szentgyörgyön. Bukarestben egyébként nem szerettem élni, nagy öröm volt, hogy tizennégy év után végre elköltözhettem… – Milyen volt az első találkozása az „igazi székely” emberrel? Milyen volt az első benyomása? Véleménye szerint milyenek a székelyek? – Nem kedvelem túlságosan ezeket a címkéket, hogy „tősgyökeres román”, hogy „igazi székely” stb. Én az emberekkel vallásra, fajra, etnikumra vonatkozó megkülönböztetés nélkül szoktam és tudok is kapcsolatokat építeni. Egyetértek ugyan azzal a ténnyel, hogy minden közösségnek megvan a maga normarendszere, amely meghatározza az egyéniség kialakulását; hogy mindenkiben él egyfajta kollektív emlékezet, amely bizonyos irányok felé vezérli, s az is elképzelhető, hogy ez a létünket is meghatározza, hiszen a közösség alakítja az identitásunkat. De mégsem egy-egy csoporthoz való tartozásuk perspektívájából tekintek az emberekre. Ami nagyon bosszant, az az udvariatlan és érzéketlen viselkedés. Ez a kérdés most felidézi egy túl korán és tragikus hirtelenséggel, igen fiatalon elhalálozott értékes ember, Nagy-Kopeczky Kálmán (1972–2015), a sepsiszentgyörgyi bábszínház megalapítójának emlékét, aki nem sokkal azután hunyt el, hogy interjút készítettem vele. Ő volt egyike azon embereknek, aki nyíltan megmondta: „Székely vagyok, és úgy cselekszem, úgy is gondolkodom, mint egy székely. Még akkor is, ha román barátaim vannak, még akkor is, ha tökéletesen beszélek románul, mert én egész életemben székely vagyok és az is leszek.” És olyan példákat sorolt a magyar és a román folklórból, amelyek alapján ő szembeötlően alapvető gondolkodás- és viselkedésbeli különbségeket állapított meg a székelyek és a románok között. Ami engem a saját tapasztalataim révén megérintett a székelyekkel kapcsolatosan, hogy igen komoly emberek, ragaszkodnak az identitásukhoz és – a szó pozitív értelmében – enyhén konzervatívak is. A városon élő székelyeket nagyon érdekli a kultúra, a kultúra pillanatnyi eseményei és folyamatai, a fejlődés, és ez engem örömmel tölt el. Általában úgy tetszenek a székelyek, amilyenek valójában. – Könnyen beilleszkedett? Románként részesült-e valaha hátrányos megkülönböztetésben? – Nagyon gyorsan megtaláltam itt a helyem. Néhány hónap alatt rengeteg emberrel megismerkedtem, és mindjárt otthonosan kezdtem érezni magam. A románságom miatt soha nem volt semmiféle bajom. Ellenkezőleg, szívesen bevontak már a kezdetekkor különböző kulturális programokba. A Reflex színházi fesztiválon két alkalommal dolgoztam, részt vettem a Sepsiszentgyörgy Európa Kulturális Fővárosa 2021 projektben, olyan csapatokban, amelyek tagjai mindig túlnyomórészt magyarok voltak. Soha semmilyen kisebbrendűségi érzésem nem volt, ezt minden alkalommal igyekszem elmondani, de azt is, hogy itt mindig sokkal jobban éreztem magam, mint Bukarestben. – Vajon mit akarunk mi székelyek sokat hangoztatott autonómiánkkal, itt, Románia szívében? Vagy megfelel a megyék és a fejlesztési régiók mostani rendszere? Ön úgy érzi, hogy a Közép-régióban él? Vagy érezte valaha, hogy a Déli-régió vagy bármely más régió határozza meg az identitását? Esetleg hagyományos tájegységekben gondolkodik, amelyek a történelem folyamán jöttek létre, s ma is élnek a köztudatban? – Az autonómia kérdésköre roppant bonyolult téma, és igencsak vitatott kérdés, amelyhez érdemben nem igazán tudok hozzászólni. Az én álláspontom szerint egyfajta csalétek is, amelyet az itteni magyar politikusok lebegtetnek választási kampányok idején. Ismerőseim körében szoktam mondani, hogy Székelyföld autonómiáját nem is kívánják megvalósítani az itteni magyar politikusok, mert akkor „elvész” a munkájuk értelme és minden küzdelmük okafogyottá válik. Azért említem itt hangsúlyosan azt, hogy Székelyföld, mert – gondolom – kérdésével a többi történelmi régió helyzetére is rá akart világítani. Véleményem szerint Székelyföld igenis létezik, és egyáltalán nem indokolt az a pejoratív megfogalmazás, ahogy a román hivatalosságok mondogatják olykor, hogy „az úgynevezett Székelyföld”. Azt nem tudom megmondani, hogy egy autonóm terület gazdaságilag miként működhetne, de azzal tisztában vagyok, hogy a román átlagember tudatában bármilyen autonómia megadása a román állam integritását veszélyeztető állapotként jelenik meg. Úgy gondolom, hogy sokkal ésszerűbb lenne, ha az ország ismert és hagyományos történelmi régiói kaphatnának közigazgatási autonómiát. Amikor újságíróként jártam a megyét, sok településen azt tapasztaltam, hogy azért álltak le fontos programok és beruházások, mert túl gyakoriak a politikai válságok, a különböző kormányváltások miatt akadoznak a dolgok, és az önkormányzatoknak hatalmas erőfeszítésükbe kerül kideríteni, hogy éppen ki az illetékes, ki hagyja jóvá időnként a fejlesztéseket, ki engedélyezi bizonyos összegek kifizetését. Másrészt látni, hogy Magyarország igen jelentékenyen támogatja az erdélyi magyarságot, a székelyeket, ami autonómia esetén még inkább felerősödhetne, ami további gyanút és félelmet szülhet. Ahogyan én szeretek élni és dolgozni, az egy olyan életforma, amelyet nem korlátozhatnak az államhatárok. Nekem elégséges az identitásomhoz az, hogy román vagyok és európai. – Azt olvasom ki a szavaiból, hogy nem kíván a továbbiakban maradni… Mi történt? – Sajnos ez így igaz. És ennek nem ez a környezet, nem a szűkebb vidék az oka, hanem az ország, a hazám, amely – úgy érzem – elüldöz, valósággal kivet magából. Jelen pillanatban ezért külföldi lehetőségekben gondolkodom. Nem tudok olyan országban élni, amely minden szinten elzárkózik a fejlődéstől, úgyhogy döntöttem: valahol másutt fogom újrakezdeni. Nem a székelyek üldöznek el, egyáltalán nem, hanem maga a hazám, Románia. Magyarul nem tanultam meg, s ez nem azért van, mert a magyar nehéz nyelv, hanem inkább amiatt, hogy nem szorultam rá, hiszen az emberek, amikor megtudták, hogy román az anyanyelvem, azonnal átváltottak, és ez olyan állapotot teremtett, amelyben én semmi motivációt nem éreztem az iránt, hogy megtanuljak még egy másik nyelvet. A férjem közben folyékonyan beszéli a magyart, mert ő olyan környezetben dolgozik, hogy nap mint nap szüksége van rá. – Távozni készül, s azt mondja, hogy nem a közvetlen környezete az oka ennek, de azért mégiscsak lehetnek is negatívumok, amelyek nem nyerték el a tetszését… – Mondtam már, hogy majdnem mindent elfogadtam, ami itt mutatkozik, és otthon érzem magam. Hallom sokszor, hogy a románok ilyenek, hogy a magyarok olyanok. Ez időnként zavar, mert nem hinném, nem az a dolgunk, hogy kételyekkel viseltessünk egymás iránt. A magyarok és a románok itt egymásra vannak utalva, olyan ez az élet, mint a házasság. Ha tetszik, ha nem, nekünk jóban-rosszban közös térben kell élnünk. És tőlünk függ, hogy ebből kálváriát vagy „boldog házasságot” építünk-e. Bosszant az a tény is, hogy sok olyan románt ismerek, aki itt született, itt nevelkedett, de egyáltalán nem tanult meg magyarul, s még csak arra sem törekedett, hogy értse a szomszédja nyelvét. Ugyanígy jelentkezik a magyar családoknál is olykor ilyen elzárkózás, elutasítják, hogy a gyermekeik románul tanuljanak. Az sem mentség, hogy én nem tudok, de legalább elmondhatom, hogy viszonylag rövid ideje élek itt. Arra viszont nagyon büszke vagyok, hogy a férjem kiválóan beszéli a magyart. Ha maradnánk, akkor magyar nyelvű óvodai csoportba íratnánk a lányunkat, hogy biztosítva legyen a megfelelő környezet a nyelvtanuláshoz. – Száz éve jött létre Nagy-Románia. A román nemzet idén erre emlékezik és emlékezteti polgárai. Ön hogyan viszonyul ehhez? Ünnepet tart, vagy… – Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni. Ha már a fentiekben annyit beszélgettünk a magyarokról meg a románokról, akkor kihasználom itt az alkalmat, hogy elmondjam azt, ami már régóta foglalkoztat. Érdekes módon, bennünk, románokban nem él igazán a ragaszkodás saját önazonosságunkhoz, könnyen feladjuk szokásainkat és hagyományainkat, hamar igazodunk a széljáráshoz. És azt hiszem, hogy emiatt nem igazán értjük azokat, akik foggal-körömmel kapaszkodnak a hagyományokhoz, mint például a magyarok is. Őszintén szólva, nem tudhatom, hogy az átlagos román emberek közül kik azok, akiket foglalkoztat és megérint ez a centenárium, hogy képesek-e látni, felismerni a jelentőségét, hogy tudnak-e azonosulni vele. Románia fiatal ország, viszonylag új nemzet, s ami ebben az évben itt történik, az számomra nemzethalál, egy olyan nemzet elmúlása, amely még fel sem nőtt az érettséghez. Mint állampolgár, a magam nevében elmondhatom, hogy én gyászban élek: miközben a lelkem a demokráciára, jogállamra és emberi jogokra vágyik, olyan értékek iránt sóvárog, amelyeknek az ideje itt egyhamar nem fog eljönni. Számomra nincs ünnep, mert nincs semmi ünnepelnivalóm. De hátha tévedek, és ezek a gondolatok csak azért fogantak meg bennem, mert emberi létemnek most túlzottan pesszimista időszakát élem. Simó Márton