borús égbolt
Néha nem árt befűteni...
Túlzás lenne azt állítani, hogy a kedvenc zenekarom, de már megint aktuális lett a Kispál és Borz. Komolyan. Hogy is dalolta ezt Lovasi? „Énekeljük el azt, hogy vége / Nem járunk ki többet rétre / Nem úszunk többet a strandon / És nem borozunk már többet a gangon.” Csak tudnám, honnan sejtette ő előre, hogy kijárási tilalom lesz nálunk? Attól tartok, ezt a kérdést már soha nem fogom megfejteni.
Ráadásul semmi érdemleges nem történik, csak az az átkozott vírus napi 24 órában. Nem, nem az a bajom vele, hogy minden apró fejleményről is értesülünk, hanem az, hogy lassan tényleg semmi másról nem szól az életünk. Naponta újra kell olvasnom egy Rejtő-regényrészletet, hogy ne veszítsem el végleg a humorérzékemet. Mert azt átkozottul nehéz megtartani a négy fal közé zárva.
Minden áldott nap ugyanaz a műsor megy a tévében. A kormány naponta bejelent valamilyen nagyszabású intézkedést vagy szigorítást, nehogy úgy tűnjön, hogy nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel.
Az államfő is naponta tájékoztat. Metronómot lehetne igazítani beszédének lassú, monoton tempója után. Engem a közhelyek már nem zavarnak. Elég régóta vagyok médiaipari szakmunkás és elég sok politikussal beszélgettem már ahhoz, hogy tudjam: náluk ez szinte gyárilag alapértelmezett beállítás. Nem merem azt állítani, hogy a politikusi beszédek mögött nincs igazi teljesítmény. Egyik kedves kollégám jó megfigyelőképességről tett tanúbizonyságot, amikor a mi szeretve tisztelt államfőnk beszéde után megjegyezte: az az ember olyan szinten mondja a semmit, s olyan hosszan, hogy az már bizonyos szempontból művészet.
Nehezen tudtam vele vitatkozni. Igaz, nem is akartam, mert mit szépítsük: hajlamos vagyok vele egyetérteni. Ráadásul a derék kolléga azon az állásponton van, hogy túl a kötelező szakmai objektivitáson néha nem árt befűteni a politikusoknak. Meg is ígértem neki, hogy amikor legközelebb nekem kell jegyzetet írni, akkor jól befűtök nekik. Csak arról nem tudott szegény, hogy már akkor eldöntöttem, hogy az ő szavaival fogom megtenni. Meglepetés! Persze sosem fog kiderülni, hogy melyik kollégáról van szó, mert Fülig Jimmy – Rejtő Jenő közismert regényhőse – intelmeit megszívlelve erről diszkréciós úrisággal megnémulok.
Önök most joggal vethetik a szememre, hogy komolytalan vagyok, mert képes vagyok marháskodni egy világjárvány közepette, miközben naponta ezrével halnak meg emberek és az öreg kontinens szinte teljes egészében vesztegzár alatt van. Ebben igazuk is van. Mindennek a tetejében valahogy át kell vészelnünk az előttünk álló igen nehéz időszakot. És ez szinte eufemizmus ahhoz képest, hogy valójában még fogalmunk sincs, hogy még mennyi megpróbáltatás várhat ránk. Szinte felfoghatatlan, ami néhány hét leforgása alatt velünk történt. Tudom, tudom: a mindenkori károgók előre szóltak.
Mégis amondó vagyok, hogy nem mindegy, hogyan vészeljük át a világjárványt. Lehetőleg jó volna ép ésszel és nem az emberi sorstragédiák közvetlen megtapasztalásától teljesen megbolondulva a végére jutni. Most is azon bosszankodom, hogy végre kilábaltam a náthából, lassan mehetnék szaladni derék sporttársam társaságában és mégsem tehetem, mert tiltott a csapatsport. Egyetlen mentsváram maradt: a humor. Kár lenne lebecsülni. Hiszen épp a mostani nehéz időkben van szükségünk rá igazán. Talán jobban mint valaha.
Kiss Előd-Gergely
