A japán városoknak hangulata van. Persze, mondhatják erre némelyek, minden városnak hangulata van. Vagy mások: hogy egyik városnak sincs hangulata. Mindkét véleménnyel találkoztam. Mint ahogy már olyat is mondtak nekem, miként állíthatom, hogy néhány óra alatt észlelem egy város hangulatát?! Miközben szerintem minden városnak, helységnek van hangulata, csak sokszor nagyon hasonló, ami szinte első pillanatban megcsap. Vagy a hiánya érződik. És aztán vannak helyek, amelyeknek teljesen sajátos az atmoszférája. Valljuk be, a modern nagyvárosok, különösen a metropoliszok, eléggé hasonlítanak egymáshoz. Kissé mindegyik Amerikát utánozza. Mert hát ott kezdődött minden. Ez is. Valószínűnek tartom, hogy az ott élők pontosan felismerik városuk bármelyik részét, ám én – és azt hiszem, mondhatom nyugodtan azt, hogy – mi, akik csak látogatóba járunk oda, csak a nagyon jellegzetes, emblematikus épületeit, épületegyüttesét vagy híres szobrát, különös sarkát jegyezzük meg és vagyunk képesek pontosan azonosítani. Persze elképzelhetőnek tartom, hogy ha alaposan megismernénk minden metropoliszt, képesekké válnánk megkülönböztetni azokat. Talán vannak mindegyiknek vagy magának az ország épített alkotásainak olyan sajátosságai, amelyek ugyanúgy megkülönböztethetővé teszik őket, mint mondjuk mifelénk a normann, vagy barokk, vagy akármilyen stílusú építészetet. Azaz lehet, hogy van stílusuk, amelyet egyszerűen meg kell tanulni. De ez nem biztos. Tény, hogy ottjártamkor a meglátogatott városok mindegyikét másképp érzékeltem. Tokió élhetőnek tűnt, pezsgőnek és szórakozásra vágyónak. Színes, fényekkel és reklámokkal tele utcái néha inkább gyerekesnek tűntek. Sokszor volt ott az az érzésem, hogy játékszerű az egész. Nagyon felkapott európai üdülőhelyeken szokott meglegyinteni ez a kissé szürreális érzés. Vagy valami szürreális valóság érzékelése. Pezsgett az élet az utcán, különösen este. És pörögtek a játékgépek, mert a pacsinkó ellenállhatatlan vonzása megfertőzi azokat, akik belekóstolnak. A játékgépek hosszú sorokban állnak a termekben. Előttük a játékban rezzenéstelenül elmerülő, kényszeresen dohányzó játékosok, körülöttük kibicek vagy üresedésre várók nyugtalan tömege. Minden és mindenki felett tömény, szinte vágható füstfelhő, melyet a fülsiketítő zaj tesz elviselhetetlenné. Elviselhetetlenné a kíváncsiskodóknak, mert a szenvedélybetegek vagy csak szenvedélyesen játszók (?), hisz a vita még folyik, hova sorolandó, se nem látnak, se nem hallnak. Az idegenvezetőnk épp csak egy pillanatra vitt oda néhányunkat, akik este vállalkoztunk egy sétára, hogy beleszippantsunk ebbe a sajátosan japán és jelenkori szórakozásba. Ha igaz – nincs tudományos forrásom az állítás alátámasztására –, akkor Japánban a lakosság, a felnőtt lakosság nagyobb részét (ötszörösét!) érinti ez a betegség, mint a világ többi részein. A fővárosnak nyilván van sétáló, meg bevásárló és híres márkákat felsorakoztató széles utcája. Bevallom, nekem úgy tűnt, hogy mindegyikben van sok-sok ismert és kevésbé ismert márka, luxus és vásárlás, vásárlás, vásárlás. Persze láttunk olyan kedves kis helyeket, amilyenekkel mifelénk is csak elvétve találkozunk. Ezeket a randevúkat észben is tartjuk aztán. A Ginzán sétálva, az egyik épület sarkánál kukucskáló Ámorral találkoztunk. Egy másik épület párkányán elnyúló, gömbölyű, fekete kőből kivésett macskát simogatnak az arra járók, vagy a bár teraszán ülők és természetesen mi is. Oszakát „komolyabbnak” érzékeltem. Lehet, azért, mert más időpontban járkáltam bennük. Az ország második városa ellenben így szorgosabbnak, beszabályozottabbnak tűnt. És kevésbé ázsiainak. A toronyból rá vetett pillantásom pedig arra volt jó, hogy szebbnek, impozánsabbnak lássam Tokiónál. Talán mert hatalmas folyó is átszeli, a kötelező hidakkal, melyek mindig kedvenceimet, Párizst és Budapestet idézik, ami már elég is ahhoz, hogy szebbnek lássam a többinél. A nagyvárosoknak legalább egy-egy állomását is szemrevételeztük, ami szintén említésre méltó mozzanat, hisz ez a hely igen fontos az életükben. Talán annyira, mint mifelénk a svájciaknak. A japánok ugyanis nagyon sokat utaznak vonattal, hisz a leggyorsabb, legkényelmesebb, ráadásul rendkívül pontos közlekedési lehetőség. Igaz, mostanában igen sok elégtétellel írják le mindenfelé, hogy megdőlt vagy megdőlni látszik a japán vonatok hihetetlen pontosságáról szóló mítosz. Ami a mítoszt illeti, nekem is van olyan régebbi élményem, sajnos nem tudom pontosan behatárolni időben, de arra határozottan emlékszem, hogy valahol rádióban hallottam, amikor bemondták a hírekben, hogy a japán miniszterelnök – de lehet, hogy a közlekedésügyi miniszter vagy valami hasonló, elnézést kért a lakosságtól a vonatok évi 2 perces összkéséséért. Ami mifelénk nemcsak utópisztikus, de teljesen irreális jelenségnek és gesztusnak tűnt. Aztán valahol olvastam, nem is olyan rég, hogy talán két évvel ezelőtt az egyik vasúttársaság azért kért elnézést, mert 20 másodperccel hamarabb indult el az egyik vonatuk. Mostanában már elég gyakran késnek vagy törölnek vonatokat, meghibásodásokért vagy áramszünetért. Lehet, hogy Murphynek van igaza, miszerint ami elromolhat, az el is romlik? És igaz ez a társadalmakra és emberekre is. Mert úgy tűnik, rettentően fejlett vagy fejlődő – ki-ki döntse el maga – világunk egyre több hibát és romlást produkál ott, ahol ez eddig nem így volt. A híres japán szuper expressz vonatok története 1964-re nyúlik vissza, amikor megindult az első járat Tokió és Oszaka között. Innen aztán gyorsan épült tovább a Sinkanzen hálózat. A kifejezés magát a széles nyomtávú (nemzetközileg normál) vasútvonalat jelöli (addig Japánban csak keskeny nyomtávú síneken közlekedtek), amelyen ott a nagyon gyors, 200 kilométeres sebesség fölött robogó vonatok haladnak, melyek alkalmanként elérik a 300 kilométeres sebességet is. Többször is használtuk ezeket Japánban. Nekünk mindig hajszálpontosan érkezett és indult a delfinorrú és -csillogású karcsú csoda. Egyik utunkon, ha jól emlékszem, első alkalommal, mikor Tokióból Kiotóba utaztunk, még üdítőt és kis desszertet is szolgáltak fel. Az ülések hátán mindenhol folyóiratok voltak, meg zacskók a szemétnek, de azért az utaskísérők összeszedték a csomagolóanyagokat. És mindenki vigyázott arra, hogy rendet, tisztaságot hagyjon maga után. Különben ez az odafigyelés valamiféle magyarázatul szolgált egy eddig nem említett érdekes megfigyelésemnek: Japánban szinte nem láttunk szemeteskukát, mégis kifogástalan tisztaság vett körül minket mindenütt. Vajon hogy csinálják?