Hargita megyei jeles személyiségek címmel harminc nevet és rövid életutat tartalmazó könyvjelzősorozatot adott ki a Megyenapokra időzítve a Kájoni János Megyei Könyvtár. Szép, igényes kiadvány, örvendetes megjelenés. Nem előzmény nélküli – s itt nemcsak az én gyermekkorom Igaz Szó könyvjelzősorozatára gondolok –, ugyanis a megyei könyvtárnak is volt már két könyvjelzősorozata, de csak Csík jelesei közül válogatva. Most viszont a megyéhez kötődő neves személyiségek portréival jelentkeztek. Nem lehetett könnyű dolga Kelemen Katalin osztályvezetőnek, a könyvtár munkatársának a válogatáskor, hiszen a nagyság, a fontosság megítélése igencsak szubjektív lehet, s elképzelhető, hogy másvalakit tart nagyra egy orvos, mint egy kisiparos vagy egy tanár, de szerencsére vannak minden vitán felül álló személyiségek is. Most elsősorban közülük válogatott a nagyok sorának összeállítója, aki saját bevallása szerint kiemelkedő alkotók, tudósok, művészek, kiváló pedagógusok, közismert személyek közül mutat be harminc olyan embert, akik „hozzájárultak térségünk hírének-nevének öregbítéséhez”, és részben születési helyük, részben tevékenységük révén a mai Hargita megyéhez kapcsolódnak. „Falak omolhatnak, / kövek is váshatnak, / magaslik, nem porlad / megtartó példa” – olvasom a könyvjelzőkön a Kányádi-mottót, és szembenézek nagyjainkkal. Életútjukat böngészve előtűnik egy s más, hát készítek egy szubjektív gyors-statisztikát – valószínűnek tartva, hogy egy háromszáz vagy háromezer fős válogatásnál is hasonlóak lehetnének az arányok. Vagyis: a harminc személyből öten Székelyföldön kívül születtek, egyvalaki Háromszéken, huszonnégyen a mai Hargita megye területén látták meg a napvilágot. Huszonnyolc férfi és két nő (Kovács Piroska és Nagy Borbála) kapott helyet a válogatásban. Biológus kettő, geológiai szakíró-szerkesztő egy, gazdasági szakíró, közíró több is, társadalomkutató egy, történetíró egy, politikus-diplomata-emlékiratíró egy, néprajzkutató, népműveléssel, helytörténettel, múzeumalapítással foglalkozó személy hat, író-költő-műfordító négy, képzőművész négy plusz egy költő-képzőművész, két zeneművész, három kiemelkedő egyházi személyiség és egy hegymászó. Az öt nem székelyföldi születésű személyből kettő megyénkben hajtotta örök álomra a fejét (Kájoni János, Haáz Ferenc Rezső), hárman csak időszakosan időztek tájainkon (Mikó Ferenc, Vámszer Géza és Áprily Lajos). Ami elszomorító viszont, az nagy szülötteink elvezető életútja: a huszonöt székelyföldi születésű jelesünknek csak egynegyede, nyolc személy fejezte be itthon földi pályáját: Bányai János, Cserei Mihály, Kovács Piroska, Nagy Imre, Páll Lajos, Tarisznyás Márton, Tivai Nagy Imre és Tompa László. Négyüket Kolozsvárra vezérelte a sorsuk: Fodor Sándor, Nagy Borbála, Nagy István karmester és Venczel József erdélyi magyarként alkotott kiemelkedőt. A vaslábi születésű Chindea Teodor Brassóban, a maroshévízi George Sbarcea Bukarestben fejezte be földi pályafutását. Áron püspököt Gyulafehérvárról szólította magához az Úr, P. Boros Fortunát Capul Midián, az egyik Duna-csatornai kényszermunkatáborban hunyta le örökre a szemét. Román Viktor szobrászművész Franciaországban alkotott monumentálist, Erőss Zsolt a Kancsendzöngán zuhant az örökkévalóságba. Heten a mai Magyarország területén hunytak el: Ábrahám Ambrus Szegeden, Nagy István festőművész Baján alussza örök álmát, s a könyvjelzősök egyhatoda, vagyis öt személy (Domokos Pál Péter, Márton Ferenc, Orbán Balázs, Soó Rezső, Tamási Áron) haláláig Budapesten élt. Ilyenformán arra is következtethetnénk, hogy Magyarország elszívja a nagyjainknak csaknem harmadát, és Budapest a székelység legnagyobb temetője. Nem tudom, így van-e valóban, fedi-e a teljes képet az, amire ebből a nagysorolvasásból, teljesen tudománytalanul következtetni lehet, de sejtem, hogy igen. Megtartó szülőföld nincs és nem is volt. Csak néhány konok, gyökerekbe kapaszkodó Bányai, Cserei, Kovács, Nagy, Páll, Tarisznyás és Tompa – megtartó példák az elbocsátó szülőföldön.