Filmes szempontból sokszínű évet zárunk 2015-ben, legyen szó hollywoodi kasszasikerekről, (végre) jól sikerült magyar filmekről, a filmes nyelv megoldásait feszegető kísérletezésekről, idén nem panaszkodhatunk a felhozatalra, mindenki találhatott magának új kedvencet. Cikkünkben néhány pontban végigvesszük az év filmes legjeit, természetesen a teljesség igénye nélkül. De hát mi más is mutathatná jobban a felhozatal gazdagságát, ha nem éppen az, hogy az év végi összegző, filmes listák viszonylag kevés átfödést mutatnak egymással? Kezdjük rögtön azzal a filmmel, amelynek a bemutatójáról csak az nem hallott, aki az elmúlt hónapok folyamán mindenféle emberi kapcsolatot, bevásárlóközpontot, szociális hálót elkerült: a Csillagok háborúja 7. részével. Talán senkinek sem kell bemutatni George Lucas űrmeséjét, amelynek első (később negyediknek kinevezett) részét 1977-ben mutatták be az amerikai mozikban, és azóta is töretlenül hódítja meg mozinézők újabb és újabb generációit. Legnagyobb megkönnyebbülés Ma már nehéz elhinni, hogy akkoriban szinte senki nem jósolt nagy sikert ennek, a mára a popkultúra egyik alapkövének számító tudományos fantasztikus mesének (egy anekdota szerint még maga Lucas is „elbújt” a film bemutatását követő héten, világtól elzárt rezidenciáján fogadta az első lelkendező telefonhívásokat a bemutatót követően), de 1977-ben bizony nehezen gyűlt össze pénz és a stáb is az első rész leforgatásához. Aztán az elsöprő és azonnali sikert követően elkészült a második, majd a harmadik rész is (A birodalom visszavág 1980-ban, A Jedi visszatér 1983-ban került bemutatásra), aztán csaknem két évtizednyi szünet után Lucas elkészítette a sorozat (és filmtörténelem talán első igazi) előzményfilmjeit, 1999-ben Baljós árnyak címmel került a mozikba a legtöbb rajongóból mélységes csalódást kiváltó „igazi” első rész, ezt követte 2002-ben a Klónok támadása, majd 2005-ben a Sithek bosszúja. A második trilógiát talán még a legmegrögzöttebb rajongók sem titulálták kielégítőnek, az első három film hangulatát, díszleteit, történetét és karaktereit nemhogy felülmúlni, de igazán utolérni sem tudta Lucas. Végül a Disney vásárolta meg a teljes Star Wars-univerzum jogait, és idén, év végén a moziba került a hetedik, Az ébredő Erő címre hallgató Csillagok háborúja, amely eddig szinte egyöntetű kritikai és rajongói sikernek örülhet, és nagy valószínűséggel hamarosan minden idők legnagyobb bevételű filmjeként emlegethetjük. [caption id="attachment_19750" align="aligncenter" width="620"] Star Wars újratöltve[/caption] A rendezői székbe ülő (és a forgatókönyvet is részben jegyző) J. J. Abrams nem kis feladatot vállalt magára, hiszen a talán legnagyobb filmes (és nemcsak – hiszen képregény, számítógépes játék és könyvek is bővítették a Star Wars világát) univerzum rajongótáborát kielégíteni egyáltalán nem könnyű dolog, a film bemutatójára irányuló figyelem (szinte azt lehet mondani, hogy több wookie-val és rohamosztagossal találkozhattunk idén decemberben, mint karácsonyi díszekkel) pedig elképesztő méretű volt. Olyan esetről is hallhattunk, amikor testi sértés követte egyes kevéssé jóindulatú néző „spoilerezését”: Amerikában egy moziban a filmet már megtekintő néző a film legnagyobb meglepetését fennhangon a még sorban állóknak elmondta, ennek pedig fizikai retorziós következményei lettek. Ilyen körülmények között érthető, hogy sok rajongó nagy várakozásokkal, ugyanakkor – éppen az előzménytrilógia sikertelenségét látva – némi félelemmel vásárolta meg decemberi mozijegyét. Szerencsére a félelmek alaptalannak bizonyultak. A saga hetedik része maradéktalanul teljesíti rajongói elvárásokat, varázslatos moziélményt, klasszikus hangulatot és elképesztő látványt nyújt nézői számára, és szinte hallható volt a december 18-i bemutatót követően rajongók generációinak megkönnyebbült sóhaja, és szinte biztosra vehetjük, hogy a Star Wars-örökség jó kezekbe került. A legjobb animációs film A 2016-os Oscar gálán nem kell majd sokat izgulnia az Agymanók (Inside Out) alkotóinak, hiszen nem nagy a valószínűsége, hogy az amerikai Filmakadémia ne ezt a felüdítően újszerű és intelligens rajzfilmet tüntesse ki a legjobb animációs film díjával. Az emberi fejbe tehetünk utazást ebben a kicsiknek és nagyoknak egyaránt szórakoztató animációban, ahol a különböző érzelmeket (Öröm, Bánat, Düh, Irigység) jópofa lények „alakítják”, ők irányítják a főszereplő kislány, Riley és szülei cselekedeteit, és rajtuk keresztül mutatja be a film, hogy a gyermekkor eltelte után nehezen beszélhetünk tisztán örömteli vagy szomorú élményekről, valahol mindig az érzelmek mindegyike fontos része lesz életünknek. Ritkán születik ennyire szeretetreméltó és bonyolult lelki folyamatokat ennyire tisztán és hitelesen ábrázoló alkotás, és külön öröm, hogy végre nem egy sokadik rész, előzmény vagy egyéb hasonló, már meglévő filmekre építő rajzfilmet kapunk, hanem egy friss és eredeti alkotást gyönyörű látványvilággal és a film „mondanivalójához” méltóan egyszerre szomorú és felemelő, komoly, ugyanakkor vicces és szórakoztató felnövéstörténettel. Ráadásul tényleg nemcsak a gyerekek számára lehet élvezhető az Agymanók, nagyon szőrös szívű kell legyen az a felnőtt, aki egy kicsit nem hatódik meg a film végén. A legmeglepőbb hollywoodi blockbuster Ahogy ebből a cikkből is kiderülhet, a remake-ek, folytatások és előzményfilmek korát éljük, és az egyik legjobb idei mozifilm (és minden idők talán egyik legjobb akciófilmje), a Mad Max: A harag útja is beillik ebbe a felsorolásba. George Miller ausztrál rendező 1979 és 1985 között készítette el az első három Mad Max-filmet, amelyben Mel Gibson száguldozott posztapokaliptikus díszletek és a felbomlott világ megbomlott elméi között. Ezek a filmek mára már klasszikusnak tekinthetők, és nem kis meglepetésre, Miller három évtizednyi szünet után folytatta az egykori rendőr, Max Rockantansky történetét. Azazhogy, nehéz is megmondani, hogy folytatásról vagy esetleg újraértelmezésről beszélünk, hiszen a korábbi három rész említés szintjén sem jelenik meg A harag útjában, a most már nagypapakorú Mel Gibson pedig átadta a stafétakormányt a nála jóval fiatalabb Tom Hardynak, ez azonban pont ahhoz járul hozzá, hogy az új generáció tagjai is minden előtudás nélkül megnézhetik a legújabb Mad Maxet, semmi életbevágóról nem maradnak le. A meglepetés azonban nem ebben rejlik, hiszen Miller (aki maga is túl van már a hetvenen) sokszor bizonyította karrierje során, hogy képes megújulni, és teljesen más műfa­jokban is kipróbálta magát akciófilmjei után (A Babe: Kismalac a nagyvárosban egy aranyos élő szereplős, állatos mese, a Táncoló talpak pedig szimpatikus rajzfilm), úgyhogy egyáltalán nem meglepő, hogy saját alkotásához szabadon nyúl hozzá. Az már annál inkább, hogy a címszereplő gyakorlatilag mellékszereplő a filmben, a valódi hős pedig Furiousa, a félkarú, rettenthetetlen és Maxet nemegyszer megmentő nő, aki éppolyan magabiztosan kezeli a puskát, mint az óriási teherautó kormányát. Ezzel pedig Miller gyakorlatilag megalkotta az első feminista akciófilmet, arról az „apróságról” nem beszélve, hogy maga a film elképesztően jól sikerült, a nagypapakorú író-rendező három évtized kihagyás után is oktatja a hollywoodi rendezőket arra, hogy miként kell elkészíteni egy székhez szögező száguldós kalandfilmet. Az pedig külön meglepő, hogy mindez az amerikai stúdiórendszeren belül született meg, hiszen szinte érezhetően (és felfrissítően) nem amerikai. [caption id="attachment_19751" align="aligncenter" width="620"] Mad Max: A harag útja[/caption] Az idei év emellett magyar filmes szempontból sem volt eseménymentes, hiszen Nemes-Jeles László alkotása, a Saul fia cannes-i bemutatója (ahol többek között a fesztivál zsűrijének nagydíjával tüntették ki) után is kitartóan tarolja végig a filmfesztiválokat, és harminc év után először komoly esély van arra, hogy magyar Oscar-jelölt (sőt, ha hinni lehet a szakírók egyöntetű latolgatásának), Oscar-díjas filmet köszönthessünk hamarosan, ezt pedig a magyar filmgyártás utóbbi években tapasztalt gyengélkedését tekintve minimum kellemes meglepetésnek számít. Ugyanakkor, bármilyen kellemes is volt ez a film mozis szempontból, ez a cikk sem születhetett volna meg, ha e sorok írója Kovászna vagy Hargita megye stabil lakója lenne, hiszen a két megye összesen sem tud felmutatni egyetlen működő mozit sem. És bár az internetes letöltések korában könnyen ki lehetne jelenteni, hogy ez nem csoda, világszinten egyáltalán nem csökkent az elmúlt években a mozilátogatók száma, mert egészen más élmény filmet egy néhány négyzetcentis képernyőn inkább sejteni, mint látni, és megint más annak megillető helyen, szélesvásznon végigizgulni. A 2016-os filmes felhozatal pedig legalább az ideihez mérten tűnik izgalmasnak és sokszínűnek, reméljük, hogy jövőre már akár Csíkszeredában vagy Sepsiszentgyörgyön is méltóképpen nézhetnek filmet a mozgóképes médium kedvelői. Szabó Ádám