Habár Kerényi – tudomásunk szerint – sohasem járt Romániában, a Magyarországra látogatók akarva-akaratlanul találkozhattak remekbe szabott köztéri szobraival. A hazai turisták közül talán már sokan fotózkodtak a Margit-szigeti Furulyázó alakjával vagy a Városligetben felállított, a faun muzsikájára táncoló csodálatos vízilányokkal, vagy megpihentek a győri parkban elhelyezett szökőkút és a tihanyi révnél álló Legenda fantasztikus, idilli környezetében. A művészre születésének 109 éves évfordulóján Kovács Árpád művészettörténész emlékezik. [caption id="attachment_60876" align="aligncenter" width="224"] Kerényi Jenő: Tihanyi legenda 1964. Bronz, mészkőtalp. 28 cm. Körmendi–Csák Gyűjtemény[/caption] Anélkül, hogy Kerényi szobrászatát kiszakítanók abból a társadalmi korból és közegből, amelyben létrejött és kifejlődött, ha csak egyetlen karakterisztikus vonást kellene szükségképpen alkotói természetében keresnünk, az nem volna más, mint a dinamizmus. Kerényi művészi pályáját a harmincas évek második felétől számíthatjuk, az 1937-ben elnyert római ösztöndíja idején Rodin, Bourdelle, Maillol van rá hatással, de az etruszk szobrászat befolyása is tetten érhető korai munkáiban. Így már a kezdetektől fogva a mozgalmas, indulatos vagy érzéki és az ősi mítoszokat kínáló példákat kereste. Ezekben az erőteljes hangvételű, a belső mozgásokat mesterien kiegyensúlyozó szobrokban már felismerhetők mind a 20. századi modern európai törekvések, mind az időben és térben távoli kultúrák formaélményei. Az 1946–48 között készült kisplasztikákban már sokkal lényegesebb vonásokat találhatunk, mint az említett formai hatások. Leginkább női aktok készültek ezekben az években, mint a Napozó álló figurája (1946) és hasonló mozdulatú ülő változata (1946 körül), a Fésülködő nő (1947) a Fekvő akt, a Nyújtózkodó (mindkettő 1948). A negyvenes évek második felében már megmutatkozik Kerényi szobrainak kivételes plasztikai ereje, dinamizmusa, az alkotó játékos és groteszk iránti érzékenysége. Ezekre a lesímított, gömbölyű felületű figurákra a kiváló arányrendszer, a biztos tömegformálás jellemző. Az ötvenes-hatvanas években – főként a kisplasztikáiban – egy másfajta indulati kifejeződés bontakozik ki, amelyben most már nem annyira a nyitott, dinamikus gesztus, hanem egyfajta zárt dinamikus feszültség dominál. A dinamikának ez a belülről induló és kifelé sugárzó, mozdulatban és ritmusban kifejeződő formája egyre többször visszaköszön Kerényi műveiben, sőt némelyik szoborban talán még fokozódik, a gesztus erőssége frenetikus mértéket ölt. Példaként említhetjük a brüsszeli világkiállításra – Somogyi Józseffel közösen – készített Táncosnők (1958) című szobrot, amely nagydíjat nyert. A maga indulatait és intellektuális tájékozódását fejezi ki Kerényi valamennyi mintájában lendületes kezevonásával. Sok évszázados ikonográfiai hagyományok térnek vissza munkásságában, biblikus alakok (Próféta, Mózes), a nemzeti múlt (Dózsa, Táncsics), az egyetemes művelődés nagyjai (Shakespeare). Mindegyikük bensőséges, átérzett vallomás, helyzetek, sorsok aktualizálása. Ez az expresszivitás jól érezhető a plasztikai felületek és a részformák egymással szemben érvényesülő ellentétében, a tömegek hullámzásában, a fény-árnyék hatás játékában. Kerényi nagy fantáziá­val variálta a pozitív-negatív formák ritmusát, és az így elért meghökkentő hatást. Keresztelő Szent János (1957) köpenyének hangsúlyozott redőzése remekül szolgálja az aszketikus karaktert kifejező függőlegesek domináló szerepét – analógiáját Donatello Keresztelőjénél, vagy még inkább Mária Magdolnájánál találjuk meg. Figyelemre méltó a szobor remek térbe komponálása, minden irányból kibontakozó formagazdagsága. A megnyugvást áhító nyugtalan alkotó, önmagával és a világgal szemben szigorú mester szívesen bolyong a legendák és mítoszok között. Furcsa lények születnek ily módon, mint az 1962-ben készült Legenda bronzfigurája (1963-ban került felállításra a Tihanyi-félszigeten), amely a kecskeköröm meséjét egy faunszerű nőalakban testesíti meg. Tihany, amely kimeríthetetlen turisztikai látványossága mellett egyaránt jelenti a kecskekörmöt s a visszhangot, a költőket ugyanúgy megihlette, mint a képzőművészeket, de manapság leginkább már csak Csokonai Echójában szól és Kerényi Legendájában kel életre a legszebben. Anya és gyermek kapcsolatát számtalan kísérletben és nagy szoborban dolgozta fel, amelyekben hősies, játékos és megható kifejezés váltakozik egymással. A több változatban megmintázott téma közös vonása: anya és gyermek bensőséges viszonya. A nő alakja ugyanakkor szinte mindig a termékenységet is jelenti Kerényinél. Erotikája az emberiség megújulásának rejtett jelentését hordozza. Szenvedélyes formaellentétek, negatív, pozitív felületek túlhangsúlyozása, a szándékosan kis fej és az erőteljes végtagok fejezik ki a misztériumot, amelyet a női test évezredek tanúsága szerint a szobrászat számára tartogat. Sokszor feldolgozott témái még a ló és lovas, amely azt mutatja, hogy a művészt szinte szünet nélkül a mozgás, a mozgalmasság plasztikai ábrázolása foglalkoztatta. Az ember és állat, vagyis a ló és lovas együtt ható ereje, összetartozása, plasztikai teljessége sokféle felfogásban jelenik meg művészetében. Nincs ezekben a szobrokban azonban konkrét történésre vagy jelenségre utalás: harcosai időtlenek, nyugalmuk, elszántságuk vagy belső feszültségük emberi gondokra keres választ. Kerényi Jenő élete utolsó szakaszában a biblia komorabb szelleme lett szobrainak egyik legfőbb forrása. A biblikus témájú kompozíciók közül megemlíthetjük az 1972-ben készült Golgota, valamint az 1973-as Tízparancsolat című szobrokat. Ezeken a műveken jól érzékelhetők a kifejezés heves, indulatos eszközei. A Golgotán szereplő megkínzott, tépett, vonagló testek s a velük együtt „élő” és „vonagló” keresztek kavalkádjában a kor elszabadult, vészes indulatát, a háborúk iszonyatát, az atomfegyver fenyegetését, az erőszak tobzódását érzékeltette a művész. Hasonlóan az etikai gondolatok érdekelték Kerényit a Próféták, a Mózes (1973) című kompozíciók megalkotásakor, melyekkel kortársait próbálta rádöbbenteni a kor ellentmondásaira. Mózes kőtáblát szorongató széttárt karjai között az isteni parancsolatokkal teleírt hatalmas köpeny furcsa, amorf tömegével az egész alakot beborítja. Alig szobor ez, sokkal inkább relief, melynek indulatosan felrakott felszínéből domborúan emelkednek ki a betűk, a bűnök elkerülésére felszólító parancsok. Végül pedig, a komorabb hangvételű biblikus kompozíciók tárgyalása után ejtsünk szót a Kerényire ugyancsak jellemző könnyedebb, pajzánabb felfogású szobrokról is. Utolsó alkotóéveinek egyik legcsodálatosabb, legszebb darabja a Lopják Európát (1971) című kisplasztika, amelynek nagyméretű bronz-, illetve kőváltozatát a Magyar Nemzeti Galériában, valamint a szentendrei Kerényi-emlékparkban őrzik. Kerényi egy antik témát elevenít fel és önt modern formába. Ízes humorára vall az, ahogyan a hatalmas testű állat (bika) hátára odakomponálta a kalimpálva egyensúlyozó nőalakot (Európát). Emellett némi szorongást is érezhetünk a nagy testű bika erejét látva, a hátán elterülő gyanútlan kis nőalak pedig „teljes kiszolgáltatottságában” szánalmat keltő. Ez a szobor az agresszivitás és a fenyegetettség (földrészünk fenyegetettségének) furcsa keveréke, a 20. század és talán napjaink groteszk jelenségeinek szimbóluma. Kerényi Jenő szoborgalériáját látva, az élményeken túl egy ízig-vérig modern szobrász alakja tárul elénk. Egy dinamikus, optimista alaptermészetű alkotóé, aki a műveiből áradó közvetlenségével, jelképteremtő képességével, magyarságával és európaiságával nagymértékben hozzájárult szűkebb környezete, hazája, valamint az egyetemes kultúra gazdagításához.