szórványos felhőzet
erős felhőzet
Mindennek ára van
A létezett államszocializmusban hosszú évekre bebetonozódtak az árak. A háromhatvanas kenyér bírta talán legtovább, akkor sem változott, amikor már jegyre adták a mindennapit. Aztán ott volt a literes borvíz, egy lej öt baniért vesztegették, de csak akkor, ha az ember vitte az üres üveget – annak egyébként két lej volt darabja –, mert a boltosoknak el kellett számolniuk a göngyöleggel, ahogy mondták szaknyelven: az ambalázs is leltáron szerepelt, vissza kellett küldeni a raktárba, ha új tételt rendeltek. Általában 12 lejért lehetett ebédelni országszerte az üzemi konyhákon az 1980 és 1990 közti időszakban. Kolozsvár és Udvarhely közt 54 lejbe került a másodosztályú személyvonatjegy, de a kicsi állomásig csak 47-be. Valamilyen formában meghatározó jellegű volt az az egy kilométer, alsóbb tarifakategóriába került a biléta. Véletlenszerűen ugyanígy működött a Râmnicu-Vâlcea – Odorhei-Sud viszonylat is, mert így hívták az államvasutaknál a bakterházzal ellátott szombatfalvi megállót, ahol bakterház volt, s bakter benne, aki naponta hat alkalommal úr volt, de nagyon, ez egy órát jelentett összességében, mert jó hosszan lezárta a sorompóval az országutat a vonat s a rajta utazók biztonsága érdekében. Nem azért emlegetem mindezeket, mert visszasírom azt a kort. Hanem csak.
Most nem a vonatról, s nem is a közlekedésbiztonságról akarok írni, hanem az árakról. A jól rögzült árakról, illetve azok hiányáról. Vannak olyan árucikkek, amelyeknek elég pontosan ismerem a tényleges értékét, tudom, hogy mennyi az alapanyag, mennyi műveleti ár, ilyen-olyan adónem és áfa adódik hozzá, illetve tisztában vagyok azzal is, hogy mekkora haszonkulccsal dolgoznak, s mekkora a rejtett kockázati és adóvonzat. A vendéglátásban sokan úgy kalkulálnak, hogy megháromszorozzák az anyagárat, mert nekik az a haszon, ha esznek az emberek. Tehát ők egy lejből hármat terveznek kihozni, de ehhez még hozzáadják a többi kötelezőt, ami bér, s ami az államé. Ha mirelitből főznek és mikróban melegítenek, akkor kijön nekik. A normális és maradandó termékeknél, a tartós használati cikkeknél a kivitelező harminc százalékot szeretne – az már tisztességes –, de a következő láncszemet alkotó nagykereskedő is legalább ennyit, a sarki boltos meg úgyszintén.
Amikor műszaki cikket vagy lábbelit vásárolok, mindig alaposan körülnézek, nehogy átverjenek, nehogy bolondul kifizessek egy rakás pénzt arra, amit kicsit távolabb vagy kivárva pár napot akár feleannyiért is megkaphatok. Azt hiszem, hogy tájékozódtam, s mégis mindig becsapva érzem magam. Ugyanis felfedezem ugyanazt a portékát vagy a hozzá hasonlót feleannyiért. Ugyanaz a minőség, látom, talán más márka, talán egy kicsit kínaibb, mint az enyém, de mégis olcsóbb! Hogy van ez? A folyton fekete pénteket játszó nagyáruházak és az internetes webboltok csak eljátsszák a csőd előtti végkiárusítást? Vagy a gyors pénz több hasznot hoz? Tudja a fene! Amikor azt is megnézegetem, hogy Nyugaton, a rendes kapitalizmusban mi mennyi, nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy ugyanannyi. Pont azt az árszintet állítják be, amelyet idehaza. Csakhogy odaát legalább hétszer nagyobb az átlagfizetés.
Úgyhogy egyáltalán nem véletlen, hogy minden egzotikus ember abba a fogyasztói társadalomba vágyik, nem ebbe, ahol próbaverzió működik immár bő negyedszázada. Nyugati bevételekhez igazították az árakat, hiszen globálisan érvényesek a kapitalizmus szabályai, euróban, dollárban számolva, úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy a kapitalizmusban élő proletárként sokkal nehezebben keresem meg az egy kiló kenyér árát, mint anno. Könnyű volt akkor, mondhatnám, mert az uralkodó elithez tartoztam, s abban mindenki benne volt, hiszen megkerestük a kétezer lejt, ami akkor KGST-viszonylatban olyasmi volt, mint most a kétezer euró.
Simó Márton
_cm.JPG)
