szórványos felhőzet
tiszta égbolt
erős felhőzet
Mindennapi átverések
[caption id="attachment_24818" align="alignright" width="196"]
Asztalos Ágnes[/caption]
Kiflit akartam vásárolni a reggeli joghurt mellé. Kedvesen kérdeztem a lakásomhoz közeli nagyobb bolt eladóját, hogy friss-e a kedvenc magos kiflim. Persze, friss – mondta. Visszakérdeztem: ma hozták? Akkor már ingerültebben válaszolt akadékoskodásnak vélt kérdésemre: igen, mondtam már.
Nem véletlenül, és nem a kötekedés kedvéért viselkedtem így, hanem szomorú tapasztalataim birtokában. És igen, a listám, a kereskedelmi átverések listája egy újabb esettel bővült: hazaérve beleharaptam a kiflibe, amely mintha fűrészporból készült volna, és kora legalább két-három naposra volt belőhető.
Elszomorodtam. És nem feltétlenül az elrontott reggelim miatt. Eszembe jutott egy másik eset: egy jópofa vidéki kávézóba tértünk be (amely egy igazi székely parasztházban és bennvalóban működött, sajnos, azóta elrontották, pizzázóvá alakították át), ahol a bejárat fölött és az itallapon is ott volt az egyik ismert, minőségi olasz kávémárka jele, s mivel nagyon szeretem a latte macchiatót, boldogan rendeltem egyet. És mit kaptam? Közönséges sárga csuporban közönséges instant három az egyben porból összekutyult, ihatatlan, langyos löttyöt. Akkor is főleg szomorúságot éreztem. Mint legtöbbször azokban a helyzetekben, amikor átvernek. Néha annyira szomorú leszek, hogy az amúgy lobbanékony természetem is hallgataggá csendesül. Pedig talán jobb lenne ilyenkor dühbe gurulni, számon kérni, visszamenni, visszavinni, fogyasztóvédelmet értesíteni. De bennem csak a kérdés villog: miért? Megérteni szeretném a mögöttes okokat, hogy miért lett ennyire általános és kézenfekvő a vásárló, a vendég, a kliens átverése? Megéri? Megéri akkor is, ha elveszítenek egyet (és bizonyára nem csak egyet) közülük? Mert az biztos, hogy én többet soha nem veszek egy adott boltban kiflit, nem kávézom az egykor jópofa vidéki kávézóban, nem eszem abban az étteremben, ahol az előzetes érdeklődés ellenére is fagyasztott krumpliból készült a köret, elkerülöm a fodrászatot, ahol a kifizetett drága festék helyett rosszabb minőségűt kentek a hajamra, s a sort folytathatnám. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem tudom elhinni, hogy ez a sok hazugság és átverés hosszú távon kifizetődő lenne.
Asztalos Ágnes
Asztalos Ágnes[/caption]
Kiflit akartam vásárolni a reggeli joghurt mellé. Kedvesen kérdeztem a lakásomhoz közeli nagyobb bolt eladóját, hogy friss-e a kedvenc magos kiflim. Persze, friss – mondta. Visszakérdeztem: ma hozták? Akkor már ingerültebben válaszolt akadékoskodásnak vélt kérdésemre: igen, mondtam már.
Nem véletlenül, és nem a kötekedés kedvéért viselkedtem így, hanem szomorú tapasztalataim birtokában. És igen, a listám, a kereskedelmi átverések listája egy újabb esettel bővült: hazaérve beleharaptam a kiflibe, amely mintha fűrészporból készült volna, és kora legalább két-három naposra volt belőhető.
Elszomorodtam. És nem feltétlenül az elrontott reggelim miatt. Eszembe jutott egy másik eset: egy jópofa vidéki kávézóba tértünk be (amely egy igazi székely parasztházban és bennvalóban működött, sajnos, azóta elrontották, pizzázóvá alakították át), ahol a bejárat fölött és az itallapon is ott volt az egyik ismert, minőségi olasz kávémárka jele, s mivel nagyon szeretem a latte macchiatót, boldogan rendeltem egyet. És mit kaptam? Közönséges sárga csuporban közönséges instant három az egyben porból összekutyult, ihatatlan, langyos löttyöt. Akkor is főleg szomorúságot éreztem. Mint legtöbbször azokban a helyzetekben, amikor átvernek. Néha annyira szomorú leszek, hogy az amúgy lobbanékony természetem is hallgataggá csendesül. Pedig talán jobb lenne ilyenkor dühbe gurulni, számon kérni, visszamenni, visszavinni, fogyasztóvédelmet értesíteni. De bennem csak a kérdés villog: miért? Megérteni szeretném a mögöttes okokat, hogy miért lett ennyire általános és kézenfekvő a vásárló, a vendég, a kliens átverése? Megéri? Megéri akkor is, ha elveszítenek egyet (és bizonyára nem csak egyet) közülük? Mert az biztos, hogy én többet soha nem veszek egy adott boltban kiflit, nem kávézom az egykor jópofa vidéki kávézóban, nem eszem abban az étteremben, ahol az előzetes érdeklődés ellenére is fagyasztott krumpliból készült a köret, elkerülöm a fodrászatot, ahol a kifizetett drága festék helyett rosszabb minőségűt kentek a hajamra, s a sort folytathatnám. Lehet, hogy naiv vagyok, de nem tudom elhinni, hogy ez a sok hazugság és átverés hosszú távon kifizetődő lenne.
Asztalos Ágnes
