Van emberem – Szeretetszolgálat Erdélyben címmel riportkötet jelent meg a Gyulafehérvári Caritas harmincadik születésnapjára a Verbum Kiadónál. A szervezet emberarcát felvillantó, segítőket és segítetteket bemutató kötet nehéz, kiszolgáltatott élethelyzeteket mutat be, amelyek mégis gyógyítanak, olvasót és alanyt egyaránt. A terepmunka során megélt élményekről, érzésekről, a kötet születésének körülményeiről, annak mondanivalójáról a szerzővel, Balázs Katalinnal beszélgettünk.

– Kevesebb mint két éve lett tagja a Caritas munkaközösségének: meséljen a kötet elkészülésének folyamatairól, benyomásairól! 

– Az első alkalmak az ismerkedésről szóltak: a kommunikációs csapat tagjaként megbízatással kerültem ide, amely a harmincéves évforduló tiszteletére tervezett riportkötet megírása volt. Arra kértem a kollégákat, hogy osszanak meg történeteket velem, szépeket és szomorúakat egyaránt. Az ő segítségük mellett Sajgó Balázs lelki igazgató – akit már korábban ismertem – egyengetett az úton, de hasznát vettem a húszéves újságírói munkámnak is, hiszen ismertem a segélyszervezet munkásságát, szellemiségét, nagyon tetszett, ami itt történik. A kötet felépítésében a koraszülöttektől indulunk, hiszen a Caritasnak van egy őket támogató programja is: kollégák segítségével olyan szülőket kerestem, akik korán született gyermeket nevelnek, beszélgettem velük. Ellátogattam a Szent Ágoston központba, ahol Down-szindrómás fiatalok szüleivel is találkoztam, voltam Petrozsényban, a diódi gyermekotthonban, Marosvásárhelyen több területen. A riportokban a korábban megszületéstől egészen az öregotthonos létig, vagy a hajléktalansorsig benne van az élet egésze: nagy gyönyörűséggel nyugtáztuk, hogy a Caritas ott áll az emberek mellett a kezdettől a végig. Nem a harminc év, hanem a most összefoglalása ez a riportkötet, ugyanakkor természetes, hogy ha nem lett volna a harminc esztendő, a jelen nem tudna ilyen lenni. 

– A riportutak során nehéz, akár ítélkezést is kiváltó élethelyzetek, embert próbáló sorsok részese lett. Mennyire tudta megtartani a távolságot és ugyanakkor elég közel menni ahhoz, hogy az írások a valóságot mutassák?

– A feletteseim nem várták el, hogy szenzációt írjak, a történeteknek valósnak kellett lenniük, olyanoknak, amelyek lehetőleg nem bántanak, hanem gyógyítják azokat, akik olvassák vagy akik szerepelnek benne. Igen, voltak olyan helyzetek, amikor azt mondtam, nem biztos, hogy ezt én megbírom. A legelső helyszín, ahová elvittek a beteggondozó kollégák, Tölgyes volt, és habár azelőtt is írtam szocioriportokat, ilyen sűrűségben nem találkoztam nehéz emberi sorsokkal. Nagyon régóta az a módszerem, hogy amikor egy ilyen útról visszajövök, a kollégákkal megosztom a történteket, és magamban is rendezem azokat az érzéseket, amelyeket kiváltott egy-egy nehéz helyzet. Mivel nem siettetett senki az írással, így volt lehetőségem akár egy hétig is érlelni, dédelgetni magamban egy-egy történetet, de még mindig úgy vagyok vele, hogy ha elkezdem olvasni valamelyik riportot, ejtek néhány könnycseppet…

– Több könyvbemutató volt már a jelenlegi körülmények között, hogyan fogadták az olvasók a kötetet?

– Nem ilyen könyvbemutatókról álmodtunk… nagy ünnepséget terveztünk, ahol a gyulafehérvári székesegyházban találkozhat a hatszáz kolléga és a támogatóink, kézbe kapják azokat a köteteket, amelyekben szerepel egy ex libris és az érsek saját kezű aláírása. Végül sem régiónként nem tudtuk meglátogatni a kollégákat a szigorítások miatt, sem csapatonként nem találkozhattunk, közösségeket – ellátottakat, kollégákat – sem volt lehetőség meglátogatni. A jelenlegi könyvbemutatók úgy néznek ki, hogy a templom padjai foghíjasak, az embereknek csak a tekintetét látjuk a maszkok fölött és Sajgó Balázs lelki vezetővel beszélünk a könyvről. Azt látjuk, hogy felcsillantottuk az érdeklődést a benne lévő sorsok megismerése iránt, hiszen a végén sokan megvásárolják a könyvet, nagy élmény ez. A könyvbemutatók egész decemberben folytatódnak, sok találkozás vár még ránk. Azt remélem, hogy a hangulata, és nem annyira a fájdalma, mint a valósága minden olvasóhoz eljut. Akik eddig visszajeleztek, azt mondták, olyan érzésük volt, mintha ott lettek volna az alanyok között.

– Van emberem – beszédes a cím…

– A címnek egy bibliai történet adja az alapját, amely a Bethesda fürdőben történik: a 38 éve béna ember Jézus kérdésére, hogy akar-e meggyógyulni, azt válaszolja: nincs emberem, aki bevigyen a vízbe… A caritasosok emberei azoknak, akiknek nincs emberük. A kötetben a riportok mellett interjúk is vannak: a Caritas vezetői elmondják, milyen lelkülettel tudják ezt a munkát végezni. Törekedjen a lelkét megtartani; Álljon meg az, aki nem tud szeretettel elindulni; Lélek lenni a világban; A közvetlenséghez kell a közelség; Akkor tudok igazán szeretni, ha tudok Isten ujjába kapaszkodni; Lendüljünk bele a táncba – ezen alapgondolatok mentén beszélgettünk meggyőződésről, motivációról, belső megélésekről. A kötet végén Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója mond fohászt a szeretetszolgálatért, amelyben benne van a szervezet jövője is, de valójában a Caritasnál mindenkor jelen van: mindig jön egy új igény, kérés, amelyre próbálunk válaszolni, ahhoz igazodni, amit éppen tehetünk és megállni ott, ahol nem kell nekünk beleszólnunk a dolgok alakulásába.