Romániában az a biztos, hogy semmi sem biztos – igen gyakran mondogatta a békeidőkben, azaz a járvány előtti időszakban (lassan így teszünk különbséget életünkben: járvány előtt és járvány után) az egyik kárba ment elöljárónk. Egyik korábbi írásomban már jeleztem, hogy bizonyára mindenkinél tele a padlás az ilyen és ehhez hasonló, sokat pufogtatott közhelyekkel, úgyhogy ezúttal csupán arról szólnék, hogy az említett elöljárónk „bölcsessége” mennyire aktuális, és hogyan látom a bizonytalanság hatásait a hétköznapjainkban.  Néhány napja ért véget A házasság hete rendezvénysorozat. Az 1996-ban indított kezdeményezés célja felhívni a figyelmet a házasság fontosságára. Mint minden jó dolog, ez is csak jó néhány évvel később gyűrűzött be Magyarországra, majd ide hozzánk Székelyföldre is. Minden év februárjában a rendezvénysorozat különböző programjain arról számolnak be a házasok (Kedves Olvasóink, ugye, emlékeznek arra a legendára, miszerint a mennyország kamrájában van egy tábla szalonna mindazok számára, akik soha meg nem bánták házasságukat. Az úgynevezett házias „kőccség” továbbra is avasodik.), hogy milyen nehézségekbe ütköznek a mindennapok során, mitől működhet jól – szerencsés esetben – az életre szóló titokzatos szövetség. Idén az egyik közösségi oldalon a képkeretük megváltoztatásával többen is jelezték párjuknak: „Most is igent mondanék.” (Itt jegyzem meg, hogy az egyik kedves kolléga páratlan humorával úgy tartott tükröt a közösségi oldal „lakóinak”, hogy a következőket írta: „Akkor vagy betyár, ha azt mered kiírni a profilképedre: Most is igent mondana.”) No de bizonyára csak azok mondanának ma is igent, akik minden előre látható és láthatatlan bizonytalanság ellenére merészek voltak elköteleződni, illetve akiket sem házasságuk előtt, sem pedig utána nem tartott állandó bizonytalanságban a párjuk. Ha egy kicsit tágabban tekintjük a dolgokat, láthatjuk, hogy a lassan egy éve tartó járvány miatt folyamatosan bizonytalanságban élünk. Nem tudhatjuk, hogy mikor hoznak újabb szigorító intézkedéseket, mikor dől össze a gazdaság, amelynek következtében megszűnnek a munkahelyek, mikor szervezhetők esküvők, tervezhetünk-e külföldi nyaralást vagy ballaghat-e a végzős diákunk. Még rövid távon sem tervezhetünk. Újabban hetente döntenek arról, hogy az egyesek, kettesek vagy hármasok címkével ellátott tanulóinknak milyen oktatásban lesz részük az elkövetkező héten. Azt gondolom, soha nem volt könnyű feladat tanárnak, szülőnek lenni, de napjainkban végképp nem egyszerű. Gyerekként is megvoltak és megvannak a nehézségek. Napjainkban talán még inkább. Képzeljük csak el: mit gondolhat az a hét-nyolc éves gyerek a nagyok világáról, akinek egyik héten azt mondják, kell menni iskolába, a másik héten meg azt mondják, nem. Ugye, hogy micsoda bizonytalanság? Vajon milyen felnőttek lesznek ezek a gyerekek? Valaha képesek lesznek bízni valamiben vagy valakiben? Vajon tudnak majd érzelmi és fizikai biztonságot nyújtani valaki számára? Az online világban meg tudják tanulni, hogy bizonyos dolgokra várni kell, egyesekért keményen meg kell dolgozni, hogy a siker nagyon sokszor a kitartásban rejlik? Jó lenne, ha a legnagyobb polcon ülő, a bizonytalanságot is irányító idézőjeles nagyjaink nemcsak most, hanem a járvány elmúltával is – a gyerekek, fiatalok és idősek számára egyaránt – a kiszámítható jövő felé terelnék az ország süllyedő hajóját, hiszen minden bizonnyal valamennyiünk jövője nem cseng össze a biztatás, de inkább a közömbösség himnuszának is nevezhető Ahogy lesz, úgy lesz című dallal.  Biró István