erős felhőzet
Mikor volt a keresztelő?
Megleptük magunkat. Meg. Jó keményen. Jöhet a vállon veregetés vagy a gúnyos fintor.
Vasárnap pecsételtem. Szinte bekötött szemmel. Aztán ott, az átlátszó kék függöny mögött, pecsételés után visszalapoztam. Olyan volt ez, mint amikor vezetés közben az ember túl későre, már előzés közben néz a tükörbe, s látja, ha nem gyorsít, eltapossa a kamion. Aztán pecsételés után visszalapoztam, és megnéztem a listát. A magyart. Aztán gyorsan bele is dobtam az urnába, nehogy meggondoljam magam.
Vasárnap nem éreztem semmiféle szorongást attól, hogy nem jutunk be a parlamentbe. Nem. Tudtam, hogy vezényszóra haptákba állunk. Pecsételünk.
Szerda van. Hármat aludtunk az urnazárás óta. Nem a hatszázalékos teljesítménytől vagyok meglepődve, sőt még attól sem, hogy egy szigeten élünk, amelynek partjait a vörös tenger mossa. Leginkább az fúrja az oldalamat, minket lehetett erdélyi, székelyföldi magyarokat úgy etetni egy hónapon át a választási kampányban, hogy közben lényegi dolgok szóba se kerültek.
Az elmúlt egy hónap bebizonyította, hogy vezényszóra haptákba állunk, többszörösen.
Egyrészt mi választópolgárok, akik nemzetiségi alapon pecsételünk, s közben azzal riogatnak, hogy a másik oldalt ugyanúgy nemzeti alapon mozgósítják.
Másrészt politikai szervezeteink úgy állnak haptákba, ahogy Pestről érkezik a vezényszó. Az igazodás után vannak, akiknek előbbre, másoknak egy lépéssel hátrább kellett állniuk. A nagy összeborulás nemcsak testvéri szeretetből, hanem vezényszóra is történt. Csak kérdés, mi van azokkal, akiket egy sorral hátrább állítottak?
A választások után nem lehet hátradőlni. Mielőbb rendeznünk kell kisebbségi sorainkat, érthetően. Ideje lenne a nyílt színvallásnak. Megérteni, mit is nevezünk összefogásnak. Miért nem hívtak meg mindenkit a nagy összeborulásra. Mikor volt az összefogás listájának a keresztelője? (Azt, hogy hol és ki volt a keresztapa, tudjuk.)
Választások előtt eleget néztük, mit üzennek Budapestről, de most úgy tűnik, nem ártana egy kicsit Bukarest felé is nézni. Megnézni, mi van a vörös tengerrel.
Vasárnap óta érdemes felfrissíteni (magyarul is) a parlamenti pártok jegyzékét, megnézni, mit akarnak a kicsik és a nagyok, a vörösek és a kékek. Közben jó lenne, ha a pártok is tisztáznák, ki áll a bal és ki a jobb oldalon. A kommunista és posztkommunista jelzőkkel talán kár illetni a mai szociáldemokratákat, mert az ő soraikat is tisztítja az idő. A sajátos hazai liberális jobboldalunk is van, amit kimosson. A táborokat mifelénk nehéz azonosítani. Kivétel a kisebbségi törzsállomány.
Vasárnap este, ha még valaki azt hitte, hogy a baloldal győzelme a régi, és új koalíciós partnerével/partnereivel véget vethet a hazai politikai hercehurcának, a tegnap déli államfői bejelentés óta újra tudhatja: nálunk még a választási győzelem sem garancia semmire.
Úgy tűnik, az egyik cirkusz még véget sem ért, elkezdődött egy újabb. A két palota, a Cotroceni és a Victoria közötti háború immár több választási cikluson át tart, s talán egy újabb elnökválasztásig még tartani is fog.
Az államfő és a politikai pártok között ma kezdődő konzultáció néhány fordulója után kiderülhet, a húzd meg, ereszd meg magatartásból ki enged hamarább. A szociáldemokraták most tényleg nyeregben érezhetik magukat, övék a politikai többség, ami nemcsak a kényelmes kormányzásra lehet elegendő. Hasonló helyzetekben a politikai pártok szeretik saját képük, ízlésük szerint átalakítani a közigazgatást…
Daczó Dénes
