Hogy mitől, mivel, miért ragad magával egy város, egy táj vagy egy vidék, annak minden embernél más a magyarázata. Gondolom, vannak olyanok, talán nem is kevesen, akiknek semmit sem jelentenek ezek, esetleg az sem jut eszükbe, hogy egyáltalán jelenthetne bármit is. Másoknál százféle ok játszhat közre. Tetszik, mert olyan, mint az ő városa vagy kertje, mert emlékezteti őt valami kellemesre, mert szereti a hegyeket vagy a tengert, esetleg a gótikát vagy a szép templomokat. Mi emberek szinte mindig, mindenben keresünk valamit, olykor nem is tudatosan, de talán annál ádázabbul, aztán elvárásainkkal, vágyainkkal vagy ismereteinkkel hasonlítjuk össze a valóságot. És biztos létezik még számtalan belső mérce, amely oda vezet, hogy valaki a megtapasztaltakkal szemben érezzen valamit, hogy mindazt elhelyezze valami módon a világképében. Nehéz helyzetben lennék, ha azt kellene most bemutatnom, mi minden játszik közre az én esetemben abban, hogy egy helyre hogyan reagálok. Egyetlen dolgot állíthatok biztosra: annak mindenképp szerepe van, milyen tudással és elvárással megyek oda, de – és ez a legfontosabb – a valóság sokszor teljesen felülírhatja azt. Firenzéről pontosan tudtam, hogy Toscana központja, a megye székhelye és lelke, a Mediciek városa, néhány évig az egykori Olasz Királyság fővárosa, a reneszánsz bölcsője, sok hatalmas középkori templommal, benne hírességek sírjával, és műveikkel, óvárossal, mely 1982-től az UNESCO világörökség része, és nem utolsósorban a híres Uffizi képtárral, meg egyéb sokat emlegetett látványossággal, melyeknek se szeri, se száma. Aztán 2003-ban, mikor először jutottam el Itáliába, kiderült, amit ennyire frappánsan talán soha többé nem tapasztaltam meg, hogy mekkora a különbség a holt tudás és az élő valóság között, amelyet a tudás, az információ próbál megjeleníteni és továbbadni. Megélhettem azt élesben, milyen a tudott gyönyörűség helyett a megélt gyönyörűséggel találkozni. Mikor először jutottam el oda, még itthoni irodával utaztam. Kolozsvárról indultunk, ha jól emlékszem, valami 8-10 órás késéssel. Az Egyetemiek terén volt a találkozó helye, ahol késéssel végül az iroda egyik alkalmazottja megérkezett, kissé határozatlanul. Megtudtuk, az idegenvezetőnk előző este balestet szenvedett, ami az indulás hajnalán derült ki. Állítólag. Mert mi inkább csak a bizonytalanságot érzékeltük. Végtelenül zavaró volt, ahogy semmit nem közölnek. Aztán egy idő után elkutyagoltunk az irodáig – akkoriban még kézben cipelt bőröndökkel. Az elkeseredett újratervezés – mondanánk ma – után egy rosszkedvű ifjú hölggyel indultunk el és azzal a bejelentéssel, hogy majd néhány nap után Rómában (ha jól emlékszem) találkozunk egy másik úriemberrel, aki átveszi tőle a csoportot. Ily módon valamikor kora délután elindultunk és lóhalálában próbáltuk behozni a késést, mondanom sem kell, reménytelenül. Többek között ennek a váratlan akadálynak volt köszönhető, hogy Firenzével első alkalommal kissé szervezetlenül találkoztam, ami akkor nagy előnyt is jelentett. Az óvárost, ami egyben a lelkét jelenti, úgy láttam meg először, hogy valahol az Arnó partján – ez a folyó szeli át a várost – a rosszkedvű, de különben jól felkészült hölgyünk elmutogatta, hogy merre mi található és aztán utunkra bocsátott, hogy bóklásszunk magunkra. Firenze közepe, mely bizonyos értelemben a középkor, a művészetek és a szépség közepét is jelenti, akkora területen fekszik, amekkorán még én sem tudok eltévedni. Ez különben az összes többi olasz, és nem csak, csodatelepülésre is érvényes. Különben logikus is, hisz ezek a több száz év távlatából szinte épen megmaradt városok keletkezésükkor nem voltak, nem lehettek nagyon. Már maga az Arnó az otthonos szépséget sugározta sötétzöld vizével, mely fölött ugyanolyan hangulatosan helyezkednek el a hidak, mint a Duna vagy a Szajna felett Budapesten, illetve Párizsban, hogy csak a kedvenceimet említsem. Igaz, Firenzében ezeket is a középkorból felejtették itt és a régi római hidak formáját idézik. Ezek az alkalmatosságok különben sok más látogatásomon is különös élményt jelentettek, mert sok település életét meghatározzák valamilyen módon. Ha valaki Szentpéterváron jár, rendszerint nem hagyja ki az éjszakai hajózást a Néván, amikor nemcsak a panorámában, hanem a kivilágított és egyenként felnyíló hidak alatt sétálhat a vízen. De ugyanígy hozzátartoznak Sanghaj vagy Oszaka esztétikai hírnevéhez; máskor meg egy település vagy ország technikai vívmányai közé, mint az Öressund Koppenhága és Malmö között. De néha jelölhet akár hatalmas bakit is, mint Drezdában, ahol a túl modern, ráadásul technikailag döbbenetes hibával – nem ért össze a hídfő a híddal – elkészített építmény megfosztotta a várost a Világörökség listáján elfoglalt helyétől. Persze sokat lehetne a hidakról regélni, de minket most csak egyetlenegy régi és a maga nemében páratlan érdekel: a Ponte Vecchio, az Öreg híd, melyről egyetlen viszonylag biztosat tudunk, a korát: 1345-ben adták át. Máig vitatott, hogy ki tervezte, de az ismert, hogy helyén már az etruszk időkben is híd állt. Különlegességét, amiért világviszonylatban is a legismertebbek között tartják számon, az oldalára néhol akár háromemeletnyi – igaz, lapos, de akkor is háromszintű – magasságban is fecskefészekként ráfüggesztett műhelyek és üzletek jelentik, amelyek szinte a levegőben lógnak. Eredetileg a mészárosok kínálták itt az árujukat, de lassan átvedlett és mára teljes egészében ékszerészek és ötvösök, meg egyéb apró divatcikkeket, kiegészítőket készítő és árusító műhelyek, üzletek csábítanak megállásra. Ezért az aranyművesek utcájaként is emlegetik. A közepén három boltív biztosítja a kilátást mindkét irányba. Ennek közepén pedig kora, de talán minden idők egyik legfontosabb ötvösmestere, az ott dolgozók örök példaképe, Benvenuto Cellini (1500–1571) mellszobra kapott helyet. A Ponte Vecchio közelében, a folyó bal partján helyezkedik el a Pitti-palota, ahonnan a Mediciek irányították kis birodalmukat, ma pedig az ő kincseiket teszik ott közszemlére. Innen kellett eljutniuk a nagyjából egy kilométerre fekvő Palazzo Vecchióba, ahonnan a nagyhercegséget irányították. Kényelmükért, arisztokratikus elkülönülésükért és nem utolsósorban biztonságukért Vasari – akinek neve, mint látjuk még, állandóan felbukkan ezután is – egy magasan, árkádsor tetején húzódó fedett folyosót épített, mely otthonról a hídon és az Uffizi-palotán keresztül a kormányzói palotába vezetett. Végigsétáltam alatta és benne is egy darabon, nem is egyszer. Kívül is, belül is csodák kísérik. Mi is a nyomukba eredünk.

Albert Ildikó