Málta híres tengerparti üdülőjének, Bugibbának háromcsillagos Primera Hoteljében elfoglalt kétágyas – illetve egy franciaágyas, ami tulajdonképpen két összetolt egyszemélyes ágyból állt – szobám sokszögű volt. Nem fogom azzal untatni az olvasót, hogy részletezzem, milyen szögekben illeszkedett egymáshoz az ajtót és egy nagyjából ugyanakkora falból álló erkélyes, napos oldal a többihez, amelyekből egyiknek az ágy feje támaszkodott úgy, hogy ez az alkalmatosság aztán keresztben, ferdén foglalta el a szobát, fölötte a falon egy kis akvarell másolatával. De volt benne szekrény, toalettasztal, bőröndtartó, televíziós asztalka (kerek, hajlított X lábú) televízióval, előszobával és egy szintén sokszögű fürdőszobával. Itthon nem voltam rest, és megnéztem a szállodát indulás előtt is, majd hazaérkezésem után is. Meg kell mondanom, hogy ekkora eltérést a valóság és a bemutatott valóság között eddig szállodáknál nemigen tapasztaltam. Persze, biztosan szerencsés is vagyok, mert a szállodafoglaló oldalakat és a vendégek véleményeit böngészve sokszor találkoztam ilyen panasszal, jómagam ellenben először szembesültem vele. Valószínűleg vannak olyan szép, napfényes sokablakos szobák is, mint a képeken – csak az enyém nem volt olyan. Mint ahogyan a szálloda külseje is más, mint a szállásokat kínáló portálon, ahol egy régebbi fotó található róla, nyitott terasszal, amely helyett ma egy sötét falú, háromszögletű üvegfalú vendéglő áll. A hotel klasszikus példája annak, hogyan képes a fotográfia megszépíteni a valóságot. Természetesen ismerjük ennek az ellenkezőjét is, amikor a valóság – természet vagy alkotott valóság – csodáját semmiféle fénykép nem képes visszaadni. Ez az érzés köszön vissza minden alkalommal, amikor például a Vallettában készült fotókat nézegetem – de erről majd többet is írok. Egyelőre a szobámnál tartunk, amely mindennel rendesen fel volt szerelve. Hatalmas, nehéz sötétítő védte az egy szem ajtót – ablaka a szobának nem lévén –, a délelőttönként oda sütő naptól. Függöny ellenben nem zavarta a kilátást. A szekrényben vállfák sorakoztak. Alul egy polc is volt, meg egy értékmegőrző szekrényke, amelyet csak felár ellenében lehetett használni. A toalettasztal hatalmas tükörrel büszkélkedett, amit természetesen szemrevételezésemre használtam, az asztalt azonban íróasztalként, mert apró laptopomat rendszeresen igénybe vettem. A fürdőszoba átlagos volt, a törülközők szép fehérek és a figyelmeztetések ellenére a klozet vízöblítésével sem volt baj, csak ritkán kellett biztatni – mondjuk kétszer-háromszor is lenyomni a fogantyút – ahhoz, hogy lemossa a víz. A szigeten ugyanis nincs csatornázás, hisz nincs folyóvize. Emlékszünk, Cipruson ugyanez a helyzet. Az ivó- és mindenféle vizet a nagyon mélyre fúrt kutakból és a tisztított, sótól lepárolt tengervízből nyerik. Bár ilyen körülmények között logikus lenne, hogy felfogják és tárolják az esővizet – amely októbertől áprilisig néha igen viharosan zúdul a szigetre, mint egyetlen csapadékféle –, mégis, néhány föld alatti ciszterna és felszíni medence kivételével nincsenek ilyen típusú megoldások. Ezzel együtt nem volt semmiféle gond a zuhany használatával sem, és az üzletekben mindenfelé lehetett különböző kiszerelésű vizet vásárolni. A fürdőszoba luxusához még két apró szappan, egy felszerelt, folyékony szappanos flakon és két kis vastag pohár – egyikük széle lepattant – szolgált. A fiókban hajszárító is volt. Harmadnap reggel meg látogatóm is került. Előbb a szobában sétált elő egy csótány: öltözködés közben vettem észre. Valószínűleg az én mozgásom sarkallta őt is tevékenységre. Kissé körülszimatolt, majd eltűnt az ágy alatt. A következővel a fürdőszobában találkoztam. Miközben a dolgom végeztem, ő a kagyló mögül sétált elő, úgy tűnt, felméri a helyzetet, majd eltapogatózott egészen a közvetlen közelembe, ahol aztán az egyik hirtelen lekapott papucsommal könnyedén rásóztam. Nem volt épp kellemes foglalatosság, de hát a szükség, ugye, törvényt bont – még ízlésileg is. Vagy ott leginkább? Ki tudja, és ki meri megválaszolni? A napi programunk végén – Gozó szigetén jártunk – az idegenvezető megkérdezte, milyen gondok vannak, hogy közvetítse a szervezőnek. Mondtam, hogy reggeliben kénytelen voltam gyilkolni. Elszörnyedt, mikor meghallotta a csótányok látogatását, és azonnal hívta Patríciát. Az intervenció a maga módján hatásos volt: a szállodában egy takarítónővel egyszerre érkeztem a szobámba, aki egy sprayt rázogatott felém és pergő nyelvvel kérdezte – bevallom, nem igazán tudom, milyen nyelven, de a gesztusaiból egyértelmű volt a szándéka, hogy hova fújjon? És már fújta is morgolódva az illatosított, de így is büdös mérgét, az általa elképzelt helyekre, a fürdőben a kagylótól az ajtóig és ott a fal mentén többször is, majd a szobában végig az ágyam mellett, meg a fal mellett is bőségesen – mintha tudná, hol is jelentek meg? Talán valóban tudta – mérgesen érdeklődve, hogy még hova akarok? Mikor befejezte, kérdeztem angolul, hogy kinyithatom az erkélyajtót, mondta, hogy nyithatom és eltűnt. Csak az elviselhetetlen bűzt hagyta maga után. Persze a szállodáról mondanom kell mást is. A hírekkel ellentétben, a háromágú szögletes lyukú konnektorba – az egyikbe legalábbis, amihez a tévé volt csatlakoztatva – simán beleillett a mi dugaszunk is. És ami a legfontosabb: a légkondicionálás benne volt a szoba árában és rendületlenül, zajtalanul (!) működött. Ez valóban becsületükre válik, mert igen elegáns helyeken is találkoztam igen zajos szerkentyűkkel. Ami nekem az aprócska erkélyemen kívül – mert annak nagyon örültem – még nagyon tetszett, az a tetőterasz volt. Az ötödik emeletről lépcsők vezettek a kétszintes teraszra, melyet a műgyep ezúttal kellemessé tett: ide valahogy egészen jól illett. Az alsó részén csak napozóágyak és asztalkák voltak, illetve a fedett részen mellékhelyiség, meg egykor működő italautomata és egy kis virágoskert is. Néhány lépcsőn jutottunk fel a medencéhez, amely derékig érő, égszínkék, kristálytiszta vízzel fogadott, körülötte a kötelező sezlonokkal és remek kilátással. Kellemes és kényelmes strandolási lehetőséget biztosított. Mert a máltai partok általában sziklásak, nagyon sziklásak, ott Bugibbában is, és csak ritkán találhatunk sárgálló homokos – a neve sokat eláruló – Aranypartot. Persze olyat is kipróbáltunk egyszer. Albert Ildikó