A Lőrincz család már közel két és fél évtizede foglalkozik turizmussal, ugyanis Csaba édesanyja, Lőrincz Jolán a Szentegyházi Gyermekfilharmónia Alapítvány főkurátoraként már huszonöt évvel ezelőtt családi házaknál szállásolta el a magyarországi vendégeket. Valójában így indult el Szentegyházán a turizmus, és így alakultak ki sorra a panziók, vendégházak.

– Akkoriban, mert igény volt rá, mi is átalakítottuk az udvarunkon lévő egyik házat vendégházzá. Egy év fizetetlen szabadságot kértem az akkori munkahelyemről – a kórházban dolgoztam sugárvédelmi felelősként –, hogy felújíthassuk az épületet. Édesanyám az egyik legnagyobb példaképem, aki 2008-ban 680 vendéget szállásolt el a településen, mint kiderült az egyik jegyzetfüzetéből – ismerteti a kezdeteket Lőrincz Csaba, aki második mandátumát tölti Szentegyháza polgármestereként.

Nehéz volt megválni a juhoktól

Tágas, régi gyümölcsfákkal övezett kerten keresztül lehet bejutni a Szentegyházi Fogadóhoz, amely a főúttól néhány méterre, ám mégis zárt, csendes helyen található. Kívülről a csűr formája ugyan egyik oldalon teljesen átalakult, a belső terek, a régi gerendák utalnak az egykori melléképület formájára.
– Közel ötven ár terület van itt, kertestől, udvarostól, házastól. Gyerekkoromban, mint minden gazdálkodó családban, itt is fel volt parcellázva a telek: volt első és hátsó udvar, veteményes, sütő, csűr, pajta és kert. Mindennek megvolt a helye és a szerepe. Akkor hatalmasnak tűnt még az első udvar is, ahol három generáció lakott. A mi családunk állattartással is foglalkozott, mint mindenki más a településen, a gazdálkodás volt a fenntartó erő. Emlékszem, hogy akkor még harcok folytak a kaszálókért… Igaz, még működött a gyár is, de azért állatokat mindenki tartott – emlékszik vissza Csaba a gyermekkorára.

Mivel Szentegyháza nyolcszáz méter fölött fekszik, a zöldségtermesztésnek nem igazán kedvez az éghajlat és a talaj minősége, emiatt például a területeket sem kollektivizálták, ezért megmaradt az állattenyésztés.
– Nekünk mindig két lovunk volt, emellett két-három tehén, tíz-tizenöt juh, disznó és majorság. Ez volt az alap. A csűr kétosztatú volt: úgy hívtuk, hogy a nagy pajta és a fél pajta. Édesapám halála után még két évig tartottuk a lovakat, de a juhok sokáig megmaradtak. Öt évvel ezelőtt még volt harminc juhom, és nagyon nehezen váltam meg tőlük. Talán az állatok szeretetét apámtól örököltem, nagyon szerettem állatot tartani, minden nehézségével együtt. Sokszor azon kaptam magam, hogy esténként egy órát is eltöltök a pajtában, hosszasan nézegetve az állatokat. Nem érte meg már régen, de nem akartam megválni tőlük, hisz olyan pluszt adtak az életemhez, amit máshol nem tudtam megtapasztalni. Jobban megismertem a környezetemet, nagyon sokat tanultam arról, hol élek, hol melyik patak folyik, hol melyik dűlő van, egyáltalán erről az egyszerű, szép életről.

Hiába nőtt a szívéhez az állattartás, a polgármesteri munka mellett nem tudott elegendő időt szakítani erre, így kénytelen volt eladni a juhokat. Ekkor került szóba, hogy mi legyen a csűr sorsa.
– Nem az volt az elsődleges cél a csűrátalakítással, hogy találjuk ki, mit lehet vele kezdeni, hanem az, hogy miként lehet ezt a vállalkozást továbbfejleszteni. A feleségem gyógypedagógus, nagyon szereti a munkáját, de most ő foglalkozik a fogadóval.

Ez az a hagyaték, ami megtart

Először is felmérést kellett készíteni, hogy van-e potenciál egy ilyen épület megépítésében, megéri-e ebbe pénzt fektetni és ezzel foglalkozni, vázolja Csaba az előzményeket.
– A turizmusban az egyik legfontosabb szempont az egyediség. A vállalkozásban is muszáj folyton fejlődni, lépést tartani az igényekkel. Észrevettem, hogy rendelkezésünkre áll ez a nagy zöld kert, hogy külön bejáratot tudunk biztosítani, központban van stb. Úgy tűnt, minden adott volt ahhoz, hogy megtegyük ezt a lépést. Egy Magyarországról ideköltözött építészt, Márton Verát kértem fel, hogy segítsen megvalósítani az elképzeléseinket. Ha építkezésbe vagy átalakításba kezdünk, meg kell keresnünk azokat az építészeket, akik érzékenyek a régi épületekre. Javaslom mindenkinek, hogy aki csűrt vagy régi házat szeretne átalakítani, felújítani, mindenképp kérjen tanácsot szakembertől, hisz mi, székelyek hajlamosak vagyunk arra, hogy jobban tudunk mindent mindenkinél, s majd mi megcsináljuk. Meglátjuk, hogy a végén nagyon hálásak leszünk a szakembernek – tanácsolja Csaba azoknak, akik most vágnak bele egy ilyen jellegű beruházásba.

A munka egy részét kalákában végezték el, ami pedig szakembert kívánt, azt helyi szakemberekre bízták. A famunka rengeteg kézi munkát igényelt, hisz a régi korhadt gerendákat újra kellett egyenként csiszolni. A terasz teljesen új faanyagból készült, hogy látszódjon a kontraszt. Az oldalajtók méretét is megtartották, a csűrkapu helyére pedig teljesen kinyitható harmonikaajtó került. A régi, nagyszülőktől megmaradt örökségen kívül a padokat, asztalokat, székeket is helyi asztalosok készítették, az asztallá alakult esztergapad is családi örökség. A vöröses-szürkés andezit kockakővel kirakott sétány is tökéletesen illeszkedik a környezethez. A rendezvényteremmel elsősorban a szentegyháziakat célozták meg, akik kisebb összejövetelek helyszínéül választhatják e meghitt környezetet.

– Ugyan az utóbbi időben a turizmus visszaesett Szentegyházán, de még mindig megéri ezzel foglalkozni. A magyarországi célközönség kissé megcsappant, most inkább a román vidékekről érkeznek ide.
Fontos szempont volt az örökség megtartása, hisz Csaba gyerekeinek az üknagyapja építette ezt a csűrt.
– Hiszek abban, hogy ez az a hagyaték, ami megtart, vagy visszahozza külföldről a gyerekeinket. Szívünk-lelkünk benne van, jól érezzük magunkat itt, és öröm, hogyha más is jól érzi magát. Nem akarunk mindent mindenáron. Szeretnénk megmaradni családias hangulatú fogadónak – összegzi Lőrincz Csaba.